biztonsagpolitika.hu Regisztráció | Bejelentkezés

NATO Tükör - március

2011 március 19. - 23:35 - A NATO Tükör alapján összeállította: Justh Krisztina és Nagy Dóra

Megosztom a cikket:    |    |  több lehetőség...

 
Egyesek úgy jellemezték az Észak-Afrikában folyó felkeléseket, hogy ezek mutatják leginkább a közösségi média erejét. A forradalmakat elárasztották a videók, SMS-üzenetek, blogok és egyéb híradások. De mennyire voltak ezek fontosak? Kulcsfontosságúak voltak, vagy csupán mellékszereplők? A NATO Tükör jelen számában azt vizsgálja, hogy a közösségi média mennyire tud valódi hatalmat adni az embereknek.
 
A közösségi média többé már nem újdonság, miként azok az állítások sem, miszerint hatalmas változásokat hozhat. Noha arról még folynak a viták, hogy vajon kulcsszerepe volt-e a tavaszi arab felkelésekben, az már 2008-ban is megmutatkozott, hogy jelentős változásokat idézhet elő.
 
Barack Obama egykori megválasztását nem elhanyagolható mértékben annak a szervezett online kampánynak tulajdonították, amely növekvő szavazatszámot és támogatást eredményezett. A közösségi média itt kulcsszerepet játszott: a kampány az online támogatók olyan nagy csoportját hozta létre, akik megszervezték a szavazatok összegyűjtését, segítettek abban, hogy rekordösszegű, 600 millió dollárnyi támogatás gyűljön össze, és olyan médiatartalmakat gyártottak, amelyeket sokmillió alkalommal lejátszottak az interneten.
 
2009-ben indult el nagy lendülettel a Twitter mikroblog. Még ugyanebben az évben az iráni tiltakozási hullámról (amely a tiltakozók állítása szerint elcsalt választások után következett be) egyesek már úgy nyilatkoztak, hogy azt a Twitter indította el. A Twitter ezen felül akkor úgy nyilatkozott, hogy azért halasztották el az előre betervezett rendszer-karbantartást, mert az iráni tiltakozóknak szükségük volt a szolgáltatásra.
 
A közösségi média egyértelműen szerepet játszott Iránban. Széles körben elterjedt és további lendületet adott a tiltakozásoknak például az a mobiltelefonnal készített felvétel, amelyen egy fiatal tiltakozó, „Neda” lelövése (és halála) volt látható. A videót sok millióan látták a YouTube-on, mindazonáltal nehéz igazolni azt, hogy a közösségi média kulcsfontosságú szerepet játszott volna. Ahogy azt Will Heaven a NATO Tükör mostani számának egyik cikkében megjegyzi: „a Twitter-felhasználók alacsony aránya más képet mutat.”
 
Idén, 2011-ben számos vezető médiaforrás feltette a kérdést, hogy vajon Facebook-forradalmak szemtanúi vagyunk-e a Közel-Keleten? A NATO Tükör több szakértőt is megkérdezett, hogy vajon ezt a kutatások is alátámasztják-e? Az egyöntetű válasz pedig az volt, hogy óvatosabban kellene bánni azokkal a kijelentésekkel, amelyek a világot megváltoztató események tekintetében ilyen ok-okozati szerepet tulajdonítanak a (máskülönben innovatív és nagy hatású) híradástechnikának.
 
A NATO Tükör interjúinak készítése során a szakértők több alkalommal is emlékeztettek arra, hogy az 1980-as évek végén, a Tienanmen téri felkelés idején, az azt követő esztendőkben Közép- és Kelet-Európában, valamint számos más felkelés időpontjában még nem létezett a közösségi média. Ezek a forradalmak különböző mértékben voltak sikeresek, és kevés jel mutat arra, hogy kitörésük, sikerük vagy bukásuk közvetlen összefüggésben lett volna a híradástechnikával.
 
A záró gondolatot egyik interjúalanyomtól kölcsönzöm; aki egyszerűen így fogalmazott: „Csak egyvalami hozhat létre forradalmakat: a nép.”
 
 
 
Hillary Clinton innovációért felelős vezető tanácsadója kifejti, hogy miként befolyásolhatja a közösségi média a „politika-csinálást”. Nem csak új párbeszédeket kezdeményez, de bemutatja a szavazók változó jellemzőit és dinamikáját – a politikusok feladata pedig az, hogy erre reagáljanak.
 
Amikor Hillary Clinton 2009 januárjában átvette a Külügyminisztérium irányítását, 4,1 milliárd mobiltelefon volt a világon. Ma már 5 milliárdnál is több van, és e növekedés 75 %-a a fejlődő világra esik, továbbá e felhasználói csoportba tartozik 2 milliárd internetező is.
 
Bebizonyosodott, hogy a hang- és adatátvitelre alkalmas mobil eszközök a gazdasági növekedés és a társadalmi mobilitás igen fontos eszközei. Egyrészt nagyon nagy rájuk az igény – és ez egyre csak növekszik – másfelől viszont e technológiai változások politikai gazdaságtana bomlasztóan hat a körülöttünk lévő társadalmi, gazdasági és biztonsági környezetre.
 
A kommunikáció, az infrastruktúra és a demográfiai változások ilyen konvergenciája egyedülálló a történelemben.
 
Miért? Azáltal, hogy az internet országhatárokon átívelő infrastruktúrává fejlődött, több mint egyszerű generációs váltás ment végbe a tömegkommunikációs technológiában. Ez egy hármas paradigmaváltás, amely egyetlen hálózaton találkozik.
 
  • Egyrészről magában foglalja a tömegtájékoztatásban végbement átmenetet a nyomtatott médiától a telekommunikációs, majd a digitális médiára.
  • Másrészről magában foglalja a hírközlés átalakulását az írott levélről a táviratra, majd a telefonra, végül az elektronikus információcsomagok küldésére.
  • Végül pedig magában foglalja a gazdasági infrastruktúránkban bekövetkezett átállást a tengeri szállításról a vasútra, majd az autópályákra, és immár egyre növekvő mértékben az internetre.
 
Ez a konvergencia egyedülálló a történelemben, és rendkívüli átalakító erővel bír. Ehhez adjuk hozzá a jelentősen növekvő mértékű nemzetközi migrációt kiváltó demográfiai változásokat, valamint a fejlődő világ lakosságának több mint a felét kitevő fiatal generációt. Ez az elegy az egész világon megváltoztatja a társadalmi, gazdasági és politikai viszonyokat.
 
E dinamikus fellendülés hatását láthatjuk a gazdasági recessziónak ellenállni képes információs- és kommunikációs-technológia piacain Dzsakartától Nairobin át San Franciscóig. Az ebben rejlő páratlan potenciált láthatjuk abban az eredményes együttműködésben, amely a klímaváltozás és a humángenetika globális kutatásában mutatkozik meg. Láthatjuk hatalmát a közel-keleti politikai ellenzéki mozgalmakban is.
 
A hatalom jelentős mértékben kezd áttevődni a nemzetállamtól és a nagy intézményektől a kisebb intézményekre és az egyénekre. E hatalmi átalakulás jelentőségét még csak most kezdjük megérteni. Ezek a változások pedig nem technológiai, hanem külpolitikai választ kívánnak.
 
A hálózat a 21. század Che Guevarája.
 
 
A közösségi média és a politikai ellenzéki mozgalmak
 
Lássuk tisztán: jelenleg a Közel-Keleten végbemenő események közül egyik sem a technológia által előidézett forradalom. A fiatalok munkanélkülisége, az uralkodó családokkal szembeni ellenszenv, a magas élelmiszerárak, valamint más tényezők okozták az ellenzéki mozgalmak kibontakozását. Ám a technológia valóban fontos szerephez jutott. Még túl korai végleges értékelést adni, de a közelmúlt eseményeiből számos következtetést levonhatunk.
 
  • Először is, a technológia felgyorsította a politikai változásokat azáltal, hogy hálózattá kapcsolta össze a hasonlóképpen gondolkodó emberek csoportjait, és a mozgalmak létrejöttekor lehetővé tette a valós idejű koordinációt. Ez felgyorsította a mozgalmak szervezését, többéves folyamat helyet elegendőnek bizonyult néhány hét vagy hónap.
 
  • Másodszor, a közösségi média szorosabbra fűzte a gyenge kötelékeket, mivel virtuálisan közelebb hozta egymáshoz a különböző érdeklődésű és hátterű embereket, majd ők a valódi tiltakozások során összekapcsolódtak.
 
  • Harmadszor, a vezetést elosztotta számos különböző szereplő között. A hálózat a 21. század Che Guevarája. Nincs szükség egyetlen személyre, hogy megszervezze és lelkesítse a tömegeket.
 
  • Negyedszer, láthatjuk, hogy a közösségi média platformjai, amelyek lehetővé tették a szervezkedést, egyúttal ellátták hírekkel a mainstream média híradásait, amelyek azután továbbították a változás hírét a régióba, valamint a világ többi részére. Mi történt, amikor Tahrir téren lévő fiatalok a Twitteres felhasználónevükkel ellátott feliratokat emeltek a magasba? A pánarab műholdas televíziók felvették ezeket a képeket, tovább sugározták az egész világba, és felhívták a figyelmet az utca igazi hangjára.
Véget ért a vita arról, hogy vajon ezek a technológiák a diktátoroknak vagy a demokratáknak felelnek-e meg jobban? Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a diktátorok nem használják őket hatékonyan. Dehogynem.
 
Egyértelmű a decentralizált információs hálózatok azon ereje, hogy lehetővé teszik a szabad információáramlást és segítik a politikai ellenzéki mozgalmakat. E kommunikációs technológiák nem pusztán lehetőséget teremtenek az embereknek, hogy gondolataikat megosszák egymással, és felfedezzenek egy korábban nem hozzáférhető vagy tiltott információt, hanem egyúttal ablakot is nyitnak, és megmutatják, milyen az élet a világ más részein.
 
Véget ért az a kimerítő vita, hogy vajon ezek a technológiák a diktátoroknak vagy a demokratáknak felelnek-e meg jobban. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a diktátorok nem használják hatékonyan. Dehogynem. Világosan látjuk a veszélyeit a kifinomult megfigyelőeszközökkel fokozható elnyomásnak.
 
Ám egészében véve a közelmúlt eseményei megmutatták, hogy a hálózati technológiák – amelyek áthatják a modern politikai, gazdasági és társadalmi élet idegrendszerét – hajlamosak ellenállni a centralizált irányításnak, és felerősítik az eszmék decentralizált áramlását. Ezután az a kérdés, hogyan használjuk fel ezeket az erőket úgy, hogy a nemzetközi közösség érdekeit szolgálják közös biztonságunk, a gazdasági fejlődés, valamint a politikai célok elérése érdekében.
 
A technológia önmagában nem bizonyít semmit. Egyszerűen felerősíti és kiterjeszti egy adott közösségben a meglévő társadalmi kapcsolatokat. Ha a közösség demokráciára vágyik, elősegíti azt. Ha a közösség valamit másra vágyik, akkor azt teszi lehetővé. És amennyiben sikerül megdöntenie a fennálló hatalmi berendezkedést, semmi nem garantálja, hogy sikerül felállítania egy újat.
 
Az Egyesült Államok kormányának azon politikája tehát, hogy elősegítse a kapcsolattartó technológiákhoz való hozzáférést és azok alkalmazását, hogy ezáltal az egyén kezébe adják a hatalom és fejlődés eszközét, nem a technológiába, hanem az emberek haladó szemléletébe vetett hitet tükrözi, amit a technológia tesz lehetővé.
 
 
A diplomácia emberközelivé tétele
 
A közösségi média nagyhatalmú eszközt ad a kormányok kezébe, amellyel direktebb és eredetibb stílusban, közvetlenül érintkezhetnek az emberekkel. Bár a diplomácia rendszerint a szuverén nemzetállamok közötti formális interakció, a 20. században a kormányok megpróbáltak diplomáciai kapcsolatot kialakítani más országok társadalmaival oly módon, hogy üzeneteket sugároztak határaikon túlra. A 21. században a diplomácia kulcsfontosságú innovációja a népek közötti kapcsolat.
 
Kapcsolati technológiák és közösségi médiahálózatok segítségével a különböző nemzetek tagjai együttműködhetnek egymással korunk fontos kérdéseit illetően: megoszthatják egymással a közös problémáikra adható megoldásokat, átvehetnek és módosíthatnak új ötleteket, befektethetnek a nemzetek közötti közösségi és kereskedelmi vállalkozásokba, és szórakoztathatják is egymást.
 
E kölcsönhatások már gyümölcsöző eredményt hoztak:
  • A nemzetközi nem kormányzati szervezetek, amelyek a HIV vírus elterjedésének megakadályozásáért küzdenek, SMS-üzenetekben küldenek utasításokat arról, hogyan kell használni a vírusellenes gyógyszert.
  • Jelenleg is folyik egy Kenyában kifejlesztett mobilbank-program tanulmányozása, hogy a világ többi részén is be lehessen vezetni.
  • A tunéziai és egyiptomi közösségi média által táplált események pedig a fiatalok generációját késztették arra, hogy felismerjék a nyitottabb társadalmak iránti vágyaikat.
 
Azáltal, hogy Clinton külügyminiszter asszony a közösségi médiát az államhatalomra vonatkozó elképzeléseinkbe integrálta, a lehető legtöbb területen és nyelven épít ki kapcsolatokat a döntéshozókkal.
 
A technológia nem fog választ adni minden külpolitikai kihívásunkra, de azt lehetővé fogja tenni, hogy különböző emberektől mást és mást kérdezzünk.
 
Összességében az államhatalmunkat egy globális hálózatba helyezzük. A hálózaton keresztül új közösségeket szólítunk meg, és mindenekelőtt meghallgatjuk őket. Felismerjük, hogy két fülünk van és csak egy szánk. A technológia önmagában nem fog választ adni minden külpolitikai kihívásunkra, de azt lehetővé fogja tenni, hogy különböző emberektől mást és mást kérdezzünk. Ennek az egyetlen tulajdonságnak köszönhetően az internet képes megváltoztatni az államhatalmat.
 
A cikk szerzői Alec Ross, Hillary Clinton amerikai külügyminiszter innovációért felelős vezető tanácsadója, valamint munkatársa, Ben Scott
 
 
 
 
Vannak, akik a közösségi médiát biztonsági fenyegetésként látják. Nem csak az egyének, nem csak a cégek, de gyakran a kormányok is. Mi lehet ennek az oka? És mennyire mutatják meg sebezhető pontjaikat a közösségi hálózatok?
 
Az EU és a NATO tagállamainak döntéshozói az előző hónapokban elkötelezték magukat, hogy fellépnek a kiberfenyegetések ellen. A jó szándék ellenére ugyanakkor a döntéshozóknak eddig is nehézséget okozott annak a kérdésnek a megválaszolás, hogy pontos mit is jelent a kibervédelem.
 
Könnyű észrevenni a problémát. Maeve Dion, a George Mason School of Law Infrastruktúravédelmi Központjának (Centre for Infrastructure Protection) programigazgatója a következőképp fogalmaz: „amíg az egyik országban a kibertámadások elleni védelem és a kiberfenyegetésekre való válaszadás elsősorban katonai erőkifejtést jelent, addig egy másik országban a kibervédelem magában foglalhatja a megelőzési és válaszadási lépéseket is azzal a céllal, hogy a természeti katasztrófák vagy balesetek kiber-kárait mérsékeljék.”
 
A túlságosan tág definíciók miatt a civil társadalomban – és részben a közösségi médiában – meglévő „puha” kiber-csatornák szerepe nehezen felismerhető. Ez azonban nem meglepő, mivel a korábbi kiberbiztonsággal kapcsolatos vitákat is olyan konfliktusok táplálták, amelyekben kormányzati kötődésű szereplők játszották a főszerepet.
 
2007 áprilisában egy tallini emlékmű és háborús sírok áthelyezése után számos észt intézményt bénított meg egy kibertámadás-sorozat. Ugyanabban ez évben Angela Merkel német kancellár számítógépe és a Pentagon adattárolója is kiber-bűnelkövetők áldozata lett, és mindkét támadás maga után hagyott nyomai ugyanabba az országba vezettek.
 
2010 második felében a Stuxnet vírus körülbelül 30.000 ipari irányítórendszert fertőzött meg Iránban, megakadályozva egy új erőmű üzembe helyezését. Az esetekről készült jelentések egy külső ellenséghez – azaz államilag támogatott szervezethez – vezettek, melynek az volt a célja, hogy közvetlenül megszakítsa a kommunikációs vonalakat és bizalmas információkat szerezzen meg.
 
A világháló fizikai infrastruktúrájának több mint 90 százalékát magáncégek birtokolják.
 
Egy újabb határ – amely túlnyúlik a hagyományos államközpontú harcmezőn – hozzáadott egy újabb réteget a kiberbiztonság összetettségéhez. A közösségi média kétségtelenül központi szerepet vívott ki magának a polgári társadalomban: a Facebookon egyedül 600 millió regisztrált felhasználó van, és 100 naponta milliárd oldalbetöltés történik. Ezek a hálózatok új távlatokat tártak ki az ellenőrizetlen kapcsolattartás számára, ami főleg az állami szektortól való függetlenségüknek köszönhető.
 
A National Intelligence korábbi igazgatója, Mike McConnel arra emlékeztet, hogy „az internet fizikai infrastruktúrájának 90%-a a magánszektor kezében van.” Valóban, az internet a legnagyobb részben organikusan és szabályozatlanul fejlődött ki.
 
Bizonytalan és nem hivatalos természetükből következően a közösségi hálózatok a véleményszabadság menedékeivé váltak, és ez kapott hangsúlyt Észak-Afrikában idén, amikor Tunisz központjában az állt egy graffitin: „Köszönjük Facebook”, amely a közösségi hálózat szerepére utal a „jázminos forradalomban.’’
 
Egyiptomban a Google marketingigazgatója, Wael Ghonim a Facebookot használta, hogy egy nagyobb közösségnek beszéljen a politikai erőszakról.
 
Líbiában a Kadhafi-ellenes mozgalom videókat töltött fel a diktátor vadászgépeiről, amint azok saját népét támadják – nem csak abból a célból, hogy az otthoni tömegeket mozgósítsák, hanem hogy a nemzetközi közösségre is nyomást gyakoroljanak.
 
Mindazonáltal elhamarkodott lenne mindebből azt a következtetést levonni, hogy a közösségi média felemelkedése csak nyereséget jelent a Nyugat és a demokrácia terjedése számára. Bár a vállalatok kihasználják a közösségi média – mint piac – nyújtotta előnyöket, a 2010-es, az internet jelentette biztonsági fenyegetésről szóló Sophos-jelentés (Security Threat Report) rámutatott, hogy a vállalkozások több mint 60%-a szerint a Facebook fenyegetést jelent a biztonságukra. A közösségi platformok vonzzák a kiberbűnözőket, akik könnyen becserkészhető célpontnak tekintik a meggondolatlan felhasználókat.
 
Továbbá a 2011 márciusában történt támadás a frankfurti repülőtéren, amelyben Arid Uka két amerikai katona halálát okozta, felhívja a figyelmet a közösségi média tágabb biztonsági összefüggéseire. A fiatal koszovói, akit a frankfurti prédikátor Abdullatif Sejk Facebookon megosztott videói radikalizáltak, teljesen egyedül tervezte a támadást. Miért kellene elutazni ahhoz, hogy az ember terrorcselekmények elkövetésére buzdító iránymutatásokat kapjon, amikor az internet és különösen a közösségi média hozzáférést ad az otthoni képzéshez?
 
A nyugati demokráciák kormányai is ellenőrzik az internetet.
 
A közösségi média térnyerése lehetővé tette az információ ellenőrizetlen terjesztését és gyűjtését. Az internetezők szabadon rakhatnak ki információt jogi segítség vagy védelem igénybevétele nélkül, és így ellentmondásba kerültek a kormányok jelenlegi védelmi intézkedéseivel.
 
A Mubarak-rezsim próbálkozása, hogy az internetes és mobiltelefonos hálózatok majdnem öt napon át tartó lekapcsolásával elhallgattassa a felkelőket, túl későn érkezett. Kínában viszont a vasárnapi megmozdulásokat, amelyeket az online közösség hívott létre, gyorsan elfojtotta az internetes cenzúra.
 
A nyugati demokratikus kormányok szintén megfigyelték az internetet: Heiki Sibul, az országos választási bizottság elnöke szerint Észtország új kiber-osztagát a választásokat várva állították fel, hogy „szemmel tarthassák az internetes forgalmat.”
 
Végezetül, az Egyesült Államok Központi Stratégiai Parancsnoksága (Central Command) olyan szoftvereket kezdett el alkalmazni, amelyek lehetővé teszik a terroristák által használt közösségi média-oldalak célba vételét. Annak érdekében, hogy választ adhassanak a dzsihádisták előretörésére a közösségi médiában, a kaliforniai székhelyű Ntrepid biztonsági vállalat kifejlesztett egy programot, amely több mesterséges profilt tud álcázni, hogy becsapja a következő Irhabi 007-et. („Irhabi 007” egy fiatal marokkói felhasználó neve volt, akit azért ítéltek el az Egyesült Királyságban, mert terrortámadásokra buzdított az interneten keresztül.)
 
Akár internetes bűnözők lépre csalásáról van szó, akár nyílt információforrásokban való keresésről, harmadik félként a biztonsági szervezetek képviselői manapság egyre nagyobb számban vannak jelen a közösségi médiahálózatokban.
 
Miért próbálnak tehát a kiber-stratégiák elriasztani a közösségi médiától? Bármely demokratikus vezetőnek van rá oka, hogy tartson attól, ha reflektorfénybe kerül a kibertér biztonságának eme gyenge pontja: a kibervédelmi intézkedések ugyanis két fő okból vitathatóak a NATO és EU állampolgárainak védelme esetében is:
 
  • Először is, az internetes megelőző biztonsági jelenlét – az internetes banditák megfigyelése – sértheti a magánélethez és a véleményszabadság gyakorlásához való alapvető jogokat.
  • Másodszor, ha nem a megfelelő módon alkalmazzák, az ilyen intézkedések annak a határát súrolják, hogy egy adott ország katonai eszközöket vet be saját állampolgárai ellenőrzésére. Az Egyesült Államok Központi Stratégiai Parancsnoksága ezt a kérdést úgy kezeli, hogy távol marad az amerikaiak által birtokolt közösségi médiától, mint például a Facebook, YouTube, Twitter és Reddit – bár ezt a gyakorlatot a kiberbiztonság egyik nemzetközi szabványa sem rögzíti.
 
Az államok közötti konfliktusokon túl a közösségi média a tősgyökeres aktivistákat is mozgósítja a saját kormányaik ellen.
 
Tallinntól Frankfurtig, nem kérdőjelezhető meg az internetes hálózatok állampolgárokra gyakorolt befolyása. A közösségi hálózat olyan közeggé vált, amely erőt adhat az emberek akaratának kifejezésére a zsarnokság ellen, de túlzásba átcsapó, agresszív támadásoknak is teret enged. Információt juttathat el oda, ahol az hiányzik. Az egyszerű bűnözőknek új hozzáférési és menekülési útvonalat biztosít, és megengedi a kormányoknak, hogy civil álca alatt hajtsanak végre akciókat.
 
Túl az államok közötti transznacionális konfliktusokon, a közösségi média alulról mozgósít aktivistákat a saját kormányuk ellen. Az online közösségi hálózatok NATO- és EU-tagállamokban betöltött központi szerepe ellenére a nyugati demokráciák küzdenek azzal, hogy csökkentsék az internet kiberbiztonsági kockázatait.
 
Új, nyílt párbeszédet kell kezdeményezni a kiberbiztonságról, amely nem hagyja figyelmen kívül a közösségi média szerepét. Ez egy, az EU- és NATO-tagállamok által kialakított közös megközelítéssel és közös stratégiával kezdődhet: egy stratégiáéval, amely megvédi a polgárokat a közösségi média-hálózatok olykor előforduló csapdáitól, miközben kihasználja a kreatív megnyilvánulásokban rejlő lehetőségeket.
 
Tobias Franke, College of Europe.
 
 
 
 
Egyes források szerint ami végbement Egyiptomban, az volt a „Forradalom 2.0” – azonban Will Heaven nem ért ezzel egyet. Rámutat annak kétségbevonhatatlan bizonyítékára, hogy a Nyugat hibás abban, hogy az egyiptomi eseményeket nyugati szemüvegen keresztül szemlélte.
 
Wael Ghonim egy újmédia-yuppie volt, mielőtt hős forradalmár vált volna belőle. 2010 közepén a 30 esztendős Google-vezetőt dubai villájának úszómedencéje mellett találtuk volna, vagy a barátai társaságában az egyik – ahogy ő nevezi – „remek kocsijában” autózgatva.
 
Szaladjunk előre hat hónapot, és a kép radikálisan megváltozik. A kimerült Ghonim egy mikrofont tart a kezében a Tahrir téren, szülőhelyén, Kairóban, és arab jelszavakat kiáltozik a több tízezer tüntetőnek – Hoszni Mubarak rezsimje 12 napi fogva tartás után engedte őt szabadon. Másnap Ghonim győzedelmes hangon beszél. „Ez egy internetes forradalom volt, – mondja a CNN-nek – amit én Forradalom 2.0-nak fogok nevezni.”
 
Mi késztette Wael Ghonimot arra, hogy hazatérjen? És vajon igaza van-e az egyiptomi forradalommal kapcsolatban?
 
Az első kérdésre adható válasz egy 28 éves egyiptomi üzletember, Khaled Szaid meggyilkolásával kezdődik, 2010 júniusában. Szaid teljesen véletlenül korrupt rendőrtisztek nyomára bukkant, akik lefoglalt drogokon és készpénzen osztoztak. A feltételezések szerint véletlenül jutott el hozzá a hír, bluetoothon át, amikor csendesen üldögélt egy alexandriai internetkávézóban. Ám Szaid nem törölte azt a bizonyos videót – bátran feltöltötte az internetre.
 
A tanúk elmondása szerint a fejét többször is a márványasztalhoz verték, majd kivonszolták őt, és halálra rugdosták.
 
A gyilkossághoz vezető részletek homályosak. Ám annyit tudunk, hogy több héttel később ugyanezen rendőrök közül ketten meglátták az internetkávézó előtt sétáló Khaled Szaidot. Bevitték és megtámadták. A tanúk elmondása szerint a fejét többször is a márványasztalhoz verték, majd kivonszolták őt, és halálra rugdosták.
 
Az internet ezúttal másodszor is a képbe kerül. Egy rendőri jelentés szerint Szaid azután halt meg, hogy lenyelt egy csomag marihuánát. Ám családja szerzett néhány fényképet összevert teteméről a halottasház egyik őrétől. Az állkapcsa, amely a rendőrbakancstól kifordult a helyéről, elegendő bizonyíték volt a nyomok felfedésére. Így aztán, fittyet hányva az egyiptomi hatóságoknak, Szaid unokatestvérei közzétették a fényképeket az interneten. Megrázó, vírusként terjedő szenzáció lett belőlük.
 
A képek eljutottak egészen a Dubaiban tartózkodó Wael Ghonimig – és a Google közel-keleti és észak-afrikai marketing igazgatója úgy döntött, cselekedni fog. Létrehozott egy új Facebook-oldalt „Mindannyian Khaled Szaid Vagyunk” néven, hogy közzétegye a képeket, melyen az „El Sahid” (a mártír) álnevet használta saját személyazonosságának elrejtésére. 2011. január végére az oldalnak több mint 350 000 követője lett. Ghonim ekkor szólította fel e követőket, hogy január 25-én tiltakozzanak az egyiptomi rezsim ellen.
 
E lineáris elbeszélés, vagy legalábbis egyes részei, lenyűgözték a nyugati közönséget. A történet megmagyarázza, hogy miért tért haza Wael Ghonim Egyiptomba. De valójában az a nagy kérdés, ami ezután történt.
 
Röviden és tömören, egyes szemtanúk úgy gondolják, hogy a lineáris elbeszélés folytatódik. Hogy Ghonim Facebook-csoportja arra ösztönzött több tízezer embert, hogy 25-én kivonuljon az utcára, és – végeredményben – ez vezetett volna Mubarak bukásához. Január 30-án például a Newsweek feltette a kérdést, „Kicsoda El Sahid?”, melynek válasza szerint „az egyiptomi felkelés mögött álló névtelen aktivista.”
 
Miután felfedte kilétét, ugyanez a folyóirat úgy jellemezte Wael Ghonimot mint „a Facebook szabadságharcosát.” A New York Times időközben izgatottan számolt be „Wael Ghonim Egyiptomáról”: Ghonim lenne az – közölte a cikk – aki „kijelentené, hogy a felszabadított Egyiptom már megnyílt az üzleti élet számára.”
 
Ám egyes megfigyelők – engem is beleértve – nem egészen biztosak abban, hogy Ghonim forradalmat szervezett, vagy hogy ő állt az egyiptomi felkelés mögött, vagy akár abban, hogy ez internetes forradalom – „Forradalom 2.0” – lett volna. Úgy tűnik, a történetet szétszedték újraírták, mert egész egyszerűen nem pontos. Ami személy szerint a Google marketing igazgatóját illeti, ő kétségkívül bátor ember. Ám nem feltétlenül van igaza.
 
Először is, kezdjük az alapoknál. A 3,4 millió egyiptomi Facebook-felhasználó közül vajon hányan követték Wael Ghonim „Mindannyian Khaled Szaid Vagyunk” oldalát 2010 januárjában? Fogalmunk sincs, valójában hányan követték az országban. Amikor ezt írom, a saját Facebook-profilomat használva az Egyesült Királyságban is lehetséges csatlakozni az oldalhoz. Vajon hányan csatlakoztak az oldalhoz Egyiptomon kívülről? Hány tízezren csatlakoztak az arab diaszpórából – például Amerikában élő egyiptomiak? Senki sem tudja.
 
A január 25-i esemény történelmi precedenst jelentett. Vajon Wael Ghonim hathónapos Facebook-oldalának volt mindebben szerepe? Szinte biztos, hogy igen. De más tényezők jelentősen eltörpítik azt, nem utolsósorban az a tény, hogy alig kilenc nappal korábban Tunézia megdöntötte saját diktátorának hatalmát. Merjük kimondani, hogy a tiltakozások valóban a Facebook és más szociális hálózatok, például a Twitter nélkül is bekövetkeztek volna. Január 25. mára nemzeti ünneppé vált Egyiptomban.
 
A Twitter-forradalom el lett túlozva.
 
Azután ott a televízió. A nyugati média – és az egyiptomiak többsége is – először akkor hallott Wael Ghonimról, amikor megjelent a Dream TV-ben, amikor interjút készítettek vele alig néhány órával azután, hogy kiengedték 12 napig tartó fogságából. Elmesélte a történetét, és megsiratta a tiltakozókat, akiket a fogva tartása alatt öltek meg. Ez – ahogy az egyik egyiptomi újságíró fogalmazott – „adrenalin-injekciót adott a forradalomnak”. A tömeg egyre csak nőtt és nőtt.
 
Viszont fontos különbséget tennünk: egy jelentős TV-interjúnak a közösségi média egyik szakértőjével – aki talán megtestesítette Egyiptom jövőbeni reményeit – nem sok köze van magához a közösségi médiához. A két média összekeveredett, és valószínű, hogy a televízió (főleg a műholdas televízió) gyakorolt óriási hatást az egyiptomi forradalomra. Ahogy azt Farez Braizat, a katari Arab Center for Research and Policy Studies kutatója mondta: „az Al Jazeera olyan hangon szólt az emberekhez, amit korábban nem ismertek.”
 
A Nyugat sok tesz azért, hogy eltúlozza a közösségi média hatását. A 2009-es iráni Zöld Forradalom más néven vált ismertté – ez volt a „Twitter-forradalom” (többek között a Washington Times és a BBC Világszolgálata is használta ezt az elnevezést). A világon mindenütt a szalagcímekben írtak arról, hogy az ellenzéki mozgalmak miként használták a közösségi médiát. Mint azt Clay Shirky is állította ekkor: “Ez az. Ez nagy dolog. Ez az első forradalom, amelyet a közösségi média vetett a globális színpadra, majd átalakított.”
 
Ám a Twitter-forradalom el lett túlozva. Jevgenyij Morozov „Az internet csalódása” című könyvében rávilágít, hogy a Sysomos (közösségi médiát elemző vállalat) kutatásai szerint „mindössze 19.235 Twitter-felhasználó volt regisztrálva Iránban (a lakosság 0,027 százaléka) a 2009. évi választások előestéjén.” Más szóval, mint azt Hamid Tehrani, a Global Voices perzsa szerkesztője mondta egy évvel később: „a Nyugat nem az iráni emberekre összpontosított, hanem a nyugati technológia szerepére… a Twitter fontos szerepet játszott a történtek nyilvánosságra hozatalában, de a szerepét túlértékelték.”
 
Alighanem nagy általánosságban ugyanez igaz az egyiptomi forradalomra és az arab felkelésekre is. A nyugati média feszülten összpontosított a nyugati technológia szerepére, de sokkal kevésbé arra a tényre, hogy a valós utcai tiltakozások – a forradalom mellbevágóan ismerős eszköze – buktatta meg a diktátorokat. Az arab utcai tiltakozások kaotikus valóságát – egy alkalommal volt egy bizarr, tevékkel végrehajtott támadás Kairóban – újracsomagolták a nyugati közönség számára. Semmi kétség a felől, hogy az Egyesült Királyságban található 30 millió Facebook-felhasználó és az a több tízmillió, akinek tavaly tetszett a The Social Media – A közösségi háló című film, örült mindennek.
 
Szóval, visszatérve a második kérdéshez: Igaza volt Wael Ghonimnak az egyiptomi forradalommal kapcsolatban? Internetes forradalom volt-e ez? Egy „forradalom 2.0”? Nem, valószínűleg nem. És amikor meghallgatjuk Ghonim egy másik mondását – miszerint „ha fel akarsz szabadítani egy társadalmat, adj nekik internet-hozzáférést” – az ötlet máris kezd naivnak tűnni.
 
Will Heaven a Daily Telegraph újságírója.
 
 
 
Susannah Vila szerint a társadalmi média lényeges változásokon ment keresztül, így szerepét a mostani felkelésekben nem lehet alábecsülni. De ugyanezek az események azt is megmutatták, hogy a társadalmi média egyik erőssége – a vezető nélküliség – egyik gyengesége is egyben.
 
Gil Scott Heron 1971-es, „A forradalmat nem fogja közvetíteni a tévé” című dala mögötti gondolat nem az volt, hogy nehéz megfelelő felvételeket találni vagy csinálni a tüntetésekről, hanem hogy azok nem képesek igazán visszaadni az utcai tüntetéseket, mivel a bemutatott képek a hirdetők szükségletei szerint alakulnak. „A forradalom nem megy jobban a Colától”, illetve „nem fogja legyőzni a rossz leheletet okozó kártevőket” – szól a dal. A „forradalom az…”, amikor az emberek kint vannak az utcán, és „…egy szebb napra vágynak.”
 
Azok az emberek – ahogy az észak-afrikai forradalmak is világossá tették – ma képeket, videókat, Twitter-bejegyzéseket és helyzetjelentéseket küldözgetnek a világ többi részének, amit a Cola-hirdetések nem tesznek meg. Lehet, hogy nem mindenki, de jelentős részük így tesz, és van okunk hinni abban, hogy ezek az eltökélt tüntetők és támogatók képesek Twitteren, Facebook üzenetekben, vagy más módon feltöltött üzeneteikkel reálisan, a maga valójában bemutatni a forradalmat úgy, ahogy azt a benne részt vevő emberek átélték.
 
Mindazonáltal legyünk kevésbé derűlátóak azzal kapcsolatban, hogy mi jön ezután.
 
Az, hogy a világ egymás után követte az észak-afrikai és közel-keleti felkeléseket, mindig a következő sürgető történetre ugorva, aggályokat vet fel a mai média demokratikus átmenetre gyakorolt hatásait illetően. Számos okból sokkal nehezebb Twitteren kommunikálni a helyreállítást, mint a forradalmat. Mégis, először ki kell emelni az online eszközök és mobiltelefonok utóbbi időben játszott szerepét.
 
„A technológia alkalmas arra, hogy egy diktatúrában hírül adja, ... hány embert nem lehet befolyásolni, hányan nem hittek a propagandának.”
 
Tunéziában és Egyiptomban a társadalmi média lehetővé tette az információ sokkal gyorsabb terjedését. „Nem is hallottam még Szidi Bu-Szaidról” – mondta nekem egy tunéziai aktivista abból a kisvárosból, ahol a 28 éves munkanélküli Mohamed Bouazizi felgyújtotta magát egy kormányépület előtt december 17-én, ezzel elindítva a tüntetési hullámot, mely végül Ben Ali elnök elűzéséhez vezetett.
 
Az nem számított, hogy maga Bouazizi nem volt gyakori internet-használó, még kevésbé online aktivista. Az volt a lényeges, hogy a tettéről szóló hírek gyorsan terjedtek a városokban – feldühítve a növekvő létszámú fiatal nemzedéket, ami már akkor is a lázadás küszöbén volt.
 
Hamarosan fiatalok ezrei tüntettek a Szidi Bu-Szaidban történtek miatt – követelve, hogy a világ és a közvélemény rájuk figyeljen. Mikor néhány médium hírt adott az eseményekről, a tüntetéseket nem úgy közvetítették, hogy a stábjukból embereket küldtek oda, hanem megkeresték a Twitter-azonosítót ( #Sidibouzid) és azokat a helyszínen készült videókat, amiket a Facebookra vagy YouTube-ra töltöttek fel.
 
Ez a médiatermékek gyártásának és terjesztésének ördögi köréhez vezet: az olyan hálózatok, mint az Al Jazeera és a France 24 lejátszották a televízióban a tüntetők mobiltelefonjával készült videókat, a tüntetők egyre több videót töltöttek fel az utcai eseményekről, a hírműsorok azokat is bemutatták, és így tovább. Mindez addig folytatódott, amíg sokkal többen követték #Sidibouzid-ot, és sokkal többen töltöttek fel videókat Tunézia utcáiról, mint ahogy más esetben történt volna.
 
Másrészt az új kommunikációs eszközök lehetővé tették, hogy az emberek megtalálják egymást, és olyan környezetekben kezdjenek el beszélgetni az aktuális eseményekről, ahol ezt az elnyomás egyébként jelentős mértékben megnehezíti. Egyiptomban például a rendkívüli állapot miatt ötnél több ember nem gyülekezhetett 2004 – amikor az Egyiptomi Mozgalom a Változásért (Egyptian Movement for Change) létrejött – és 2010 között – amikor tüntetések kezdődtek a rendőri brutalitás ellen –; míg ebben az időszakban az egyiptomi Facebook felhasználók száma durván 4 millióval nőtt.
 
A hálózatok révén összekapcsolt egyiptomiak – közülük is általában a fiatalabbak és a tanultabbak – virtuális fórumokon léptek kapcsolatba egymással, és online adtak hangot haragjuknak, mikor erre az utcán nem volt lehetőség. Nicholas Kristof újságíró – aki a Tienanmen téri tüntetéseket közvetítette 1989-ben, majd Egyiptomban és Bahreinben is ott volt idén – emelte ki ezt a jelenséget egy beszélgetésünk során, mondván: „a technológia alkalmas arra, hogy egy diktatúrában hírül adja ... hány embert nem lehet befolyásolni, hányan nem hittek a propagandának.”
Míg a fiatal és tanult egyiptomiak online cseréltek eszmét, a lakosság többi részének gazdasági, szociális és politikai frusztrációi szaporodtak. 2011-re, amikor a zavargások lángra kaptak, egy egymást kölcsönösen erősítő kommunikációs csatorna kezdett kialakulni az online kisebbség és a külső közösségek között. Igaz, a legtöbbjük nem használt sem Facebookot sem Twittert, de az információ általában ezekből a hálózatokból áramlott a társadalom felé.
 
Példaként emlékezzünk vissza arra a képre, ami az egyiptomi tüntetések csúcspontján került fel a Twiterre, rajta egy öreg, viharvert férfi kezében egy táblával, amin az áll: „Köszönjük, egyiptomi Facebook-ifjúság”. Számára a Facebook nem azért játszott szerepet a forradalom érzékelésében, mert használta azt, hanem mert segített a fiataloknak egymást mozgósítani.
 
Ha valaki úgy nő fel, hogy jogosult az online eszközök által biztosított közvetlenségre, akkor sokkal valószínűbb, hogy harcolni fog ellene, ha ettől a jogától megfosztják.
 
A forradalmat történetek (mint Mohamed Bouzizié vagy Khaled Saidé) és emberek táplálják, mert tetteik változást generálnak, és a gyökeresen átalakult információs környezet formálja az emberi viselkedést is. Maga a hálózatba szervezett tájékoztatási és hírközlési környezet is pozitív hatással lehet a mozgalmakra.
 
Egyiptomban az internet nem állt erős cenzúra alatt. A fiatalok hozzászoktak a Facebook és a Twitter közvetlenségéhez, így mikor elveszítették hozzáférésüket – mert Mubarak elnök úgy kísérelte meg elfojtani a tüntetéseket, hogy megszakíttatta az internet-szolgáltatást – ezek a „klaviatúra aktivisták” elözönlötték az utcákat. Ha valaki úgy nő fel, hogy jogosult az online eszközök által biztosított közvetlenségre, akkor sokkal valószínűbb, hogy harcolni fog ellene, ha ettől a jogától megfosztják.
 
De vajon a „klaviatúra aktivisták” tudnak egy országot kormányozni, és képesek rá a nemzetközi hallgatóság támogatása nélkül is (mely szorosan együtt járt a forradalom eseményeivel)? Ez az a kérdés, amivel a szemlélőknek most meg kell birkózniuk.
A közösségi média előbb említett előnyei – hogy mozgósít és megszervez – mindent egybevetve inkább károsak a kormányzatra nézve. Egyiptomban a forradalmárok nagyon jól tudják, hogy forradalmuknak még nincs vége, de nem tudják megnevezni azt a megfelelő politikai vezetést, ami betölthetné a hatalmi vákuumot soraik között. Nem áll messze a valóságtól, ha azt mondjuk, hogy e kísérletek sikeresebbek lennének, ha állna valaki a forradalmi vezetési struktúra élén. A hagyományos, hierarchikus struktúra hiánya az egyik legfontosabb jellemzője a január 25-i felkelésnek, és általában a 21. század mozgalmainak is.
 
Ma már nem meglepő, ha egy Facebookos fórum jól ragadja meg a körülmények adta lehetőséget, és robbanásszerűen megnő a hozzászólók létszáma; ami gyakran való világban kézzel fogható változáshoz vezet, és meglepő, valószínűtlen módon, sőt véletlenül emel ki vezetőket. Ugyancsak nem lehet meglepő, hogy ezek a vezetők nem rendelkeznek a megfelelő készségekkel, hogy irányítsák újdonsült követőiket, és hogy olyan kapacitásra tegyenek szert, mellyel kezdeményezésükből fenntartható szervezet, netán kormány alakulhat.
 
Susannah Vila a Movements.org tartalomért és terjesztésért felelős igazgatója. A szervezet célja, hogy megtalálja, összekapcsolja és segítse azokat a fiatalokat, akik a technológia segítségével próbálnak társadalmi változásokat eredményező mozgalmakat szervezni.

Transcript:
A NATO és Svédország: régi partnerek, új kilátások?Politikai változás: mire képes, és mire nem a közösségi média?Optimizmus - vagy realizmus?


Stratégiától stratégiáig. A 2009-es és 2012-es magyar katonai stratégia összehasonlító elemzése
(szerző: Csiki Tamás - Tálas Péter)
A grúz-orosz háború hatása a kelet-közép-európai biztonságfelfogásra
(szerző: Tálas Péter)
Konfliktusforrások és kiútkeresés Jemenben
(szerző: Prantner Zoltán)
Az új Nemzeti Katonai Stratégia a nemzetközi tapasztalatok tükrében
(szerző: Csiki Tamás)
Magyarország regionális érdekérvényesítési lehetőségei a Smart Defense koncepció keretében
(szerző: Budai Ádám)
NATO-NETto
A NATO védelmi minisztereinek brüsszeli találkozója
A NATO jelenleg komoly kihívásokkal néz szembe: az ukrán válság, a Közel-Kelet és Észak-Afrika instabilitása, az új afganisztáni művelet beindítása, valamint a csökkenő védelmi kiadások olyan próbatételeket jelentenek, amelyekre csak erős, egységes szövetségben adható megfelelő válasz. Február 5-én a NATO tagállamainak védelmi miniszterei ezen kihívások és a rájuk adható lehetséges válaszok megvitatására találkoztak Brüsszelben. Az eseményen a miniszterek döntöttek a tavaly szeptemberi walesi csúcstalálkozón elfogadott Készenléti Akcióterv megvalósításáról, ülésezett a NATO-Grúzia Tanács, sor került a Nukleáris Tervező Csoport ülésére, valamint kétoldalú találkozókra is. A találkozó legfontosabb eredményeként 2016-tól a NATO gyorsreagálású képessége 48-72 órán belül bevethető elemmel bővül. Emellett szintén kiemelkedő jelentőségű, hogy a szövetség állandó infrastruktúra kiépítésébe kezd a keleti tagállamok területén.

NATO-NETto Hírfigyelő - 2015. január
2015. január 1. fontos dátum volt a NATO számára, hiszen 2014 végén az afgán biztonsági erők Afganisztán egész területén átvették a biztonsági feladatok ellátását a szövetséges erőktől, ezzel pedig 13 év után végül lezárult az ISAF-misszió. Január elsejétől az új, Eltökélt Támogatás nevű kiképző és támogató művelet lesz majd az afgán erők segítségére. Mindemellett januárban két fontos esemény is történt, mely negatívan érintette az európai biztonsági környezet alakulását. Január 7-én két fegyveres férfi megtámadta a francia Charlie Hebdo szatirikus lap párizsi szerkesztőségét, 24-én pedig oroszbarát szeparatisták Grad rakétavetőkkel lőtték a délkelet-ukrajnai Mariupol lakónegyedeit. Az összesen 17 halálos áldozattal járó franciaországi terrorista akciók és a kelet-ukrajnai harcok kiújulása a NATO-val szemben álló kihívásokra is rávilágítottak.

15 Év - 15 Hang. Vélemények Magyarország 15 éves NATO-tagságának eredményeiről
2014-ben Magyarország számos évfordulót ünnepelhetett, többek között az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez történő csatlakozásunk 15. évfordulóját. Ebből az alkalomból az NKE Stratégiai Védelmi Kutatóközpontja azt kezdeményezte, hogy a kormányzati és nem-kormányzati, szakmai és civil szervezetek közvetítésével egykori és jelenlegi politikaformálók, valamint a döntések végrehajtásában fontos szerepet játszó személyek véleményét, a közösen elért eredményeket szélesebb körben is megismertesse 2014 folyamán. Így 2014 januárjától „15 Év – 15 Hang. Vélemények Magyarország 15 éves NATO-tagságának eredményeiről” elnevezéssel a magyar NATO-tagság eredményeinek nagyobb láthatóságot biztosító interjú-sorozatot készítünk. Célunk, hogy a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont, a Magyar Atlanti Tanács és az NKE Biztonságpolitikai Szakkollégiuma közösen minél szélesebb körben, kiemelten a fiatal generáció tagjaira koncentrálva növelje az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének, valamint a magyar céloknak, tapasztalatoknak, eredményeknek az ismertségét. A rövid interjúkat 15 ismert és elismert, a kül-, biztonság- és védelempolitika szakterületén egykor vagy jelenleg is szerepet vállaló szakemberrel készítjük el – melyek közül Ön most a tizenötödiket olvashatja, amit Csiki Tamás biztonságpolitikai szakértővel, az NKE Stratégiai Védelmi Kutatóközpont munkatársával készítettünk.

15 Év - 15 Hang. Vélemények Magyarország 15 éves NATO-tagságának eredményeiről
NATO Hírfigyelő - 2014. december
A NATO külügyminisztereinek brüsszeli találkozója - 2014. december 1-3.
15 Év - 15 Hang. Vélemények Magyarország 15 éves NATO-tagságának eredményeiről
NATO-NETto Hírfigyelő - 2014. november

Kiemelt cikkek
Nem hagyományos kihívások és kiberbiztonság - Interjú Iklódy Gáborral a NATO főtitkárának korábbi helyettesével
Az ENSZ Kongói Demokratikus Köztársaság Stabilizációs Missziójának (MONUSCO) bemutatása
A kanadai olajhomok kitermelése, mint az Amerikai Egyesült Államok energiadiverzifikációjának megoldása
Káosz vagy rend az Egyesült Királyságban? II. rész - A 2011-es Londoni zavargások eseményeinek értékelése és a jelen bevándorlás politika válsága
Káosz vagy rend az Egyesült Királyságban? I. rész - A 2011-es londoni zavargások elemzése és összehasonlítása más európai zavargásokkal
A NATO főtitkárának 2013. évi jelentése
Az Európai Tanács közös biztonság- és védelempolitikai csúcstalálkozójának háttere és eredményének értékelése
A NATO és a Smart Defence, a Smart Defence és Magyarország
Az Európai Unió bevándorláspolitikája
Európa, mint biztonságfogyasztó - Válságban az európai védelempolitika?


A biztonságpolitika.hu kiadója a Biztonságpolitikai Szakkollégium Egyesülete. © 2004-2019 minden jog fenntartva. Impresszum | Adatvédelem