biztonsagpolitika.hu Regisztráció | Bejelentkezés

A NATO rakétavédelmi rendszere orosz szemmel

2012 augusztus 16. - 19:28 - Pető Gergő

Megosztom a cikket:    |    |  több lehetőség...

A Biztonságpolitika Portál már többször foglalkozott a NATO részéről tervezett európai rakétavédelmi rendszerrel, legutóbb 2011 decemberében (Az európai rakétavédelmi rendszer I és II.) Ezúttal azt tekintjük át, hogy e téren milyen eredményeket hozott a Szövetség május 20-21-i chicagói csúcstalálkozója, és milyen lépések történtek az ezt követő időszakban. Kiemelten foglalkozunk az orosz-amerikai ellentét gyökereivel, az orosz álláspont és érvrendszer legfontosabb elemeivel, és végül értékeljük az esetleges orosz válaszlépéseket.

 

Stratégiai vita – stratégiai kérdőjelekkel

A több lépcsőben megvalósuló rakétavédelmi rendszer elképzelését Barack Obama 2009-ben hagyta jóvá. A rendszerrel szembeni alapvető követelmény volt, hogy képes legyen megsemmisíteni az Egyesült Államokat és az európai NATO-tagállamokat fenyegető interkontinentális ballisztikus rakétákat, védelmet biztosítva valamennyi tagállam lakosságának. Az indoklás szerint potenciálisan kiszámíthatatlanul viselkedő és akár nukleáris csapásméréssel fenyegető államok – Észak-Korea és Irán – kis számú interkontinentális ballisztikus rakétája ellen van szükség a biztos védelemre. Patrick J. O’Reilly altábornagy, az amerikai Rakétavédelmi Ügynökség igazgatója az Észak-atlanti Tanács számára 2011. október 18-án tartott tájékoztató előadásában a következőképpen vázolta fel a tervezet négy ütemben történő megvalósítását:

A NATO európai rakétavédelmi rendszerének fázisai.

A NATO európai rakétavédelmi rendszerének négy fázisa és a telepítésre váró elemek. (Forrás: acus.org)

 

A javaslat alapján a rakétavédelmi rendszer kiépítésére négy ütemben kerül sor:

  • Az első fázisban (2012-ig) a már kiépített amerikai tengeri felderítő és elhárító Aegis rendszerelemeket integrálják, azaz a NATO-n belül egységes vezetési-irányítási rendszerbe foglalják azokat.
  • A második ütemben, 2012-2015 között helyeznék el a fejlesztés alatt álló tengeri és szárazföldi telepítésű rakétavédelmi rendszerelemeket az európai tagállamok területén.
  • A harmadik ütemben, 2015-2018 között telepítenék az elfogórakétákat az európai NATO-tagállamok területén.
  • A negyedik ütemben pedig, 2020-ra összehangolnák a különböző rendszerelemeket, hogy azok optimális védelmet biztosítsanak valamennyi rakétatípus fenyegetése ellen.

Elhárító rakétákkal felszerelt hadihajók tervezett elhelyezése 2015-ig.

Az elhárító rakétákkal felszerelt hajók tervezett diszlokációja 2015-re. (Forrás: defensenews.com)

 

A chicagói csúcstalálkozó eredményei és az orosz reakciók az európai rakétavédelem kapcsán

Chicagóban a rakétavédelem kérdése csak másodlagos szerepet töltött be a többi napirendi pont mögött, amelynek oka egyrészt a téma politikai érzékenysége, másrészt az időzítés volt. Miközben 2009 óta a NATO-orosz kapcsolatok az amerikai-orosz Reset nyomán fokozatosan javultak és több területen gyakorlati együttműködésben öltöttek testet – például Afganisztán kapcsán –, a rakétavédelmet illetően a kezdetektől nem közeledett a felek álláspontja. Ráadásul nem sokkal az orosz elnökválasztás után, ugyanakkor röviddel az amerikai elnökválasztás előtt a felek stratégiai jelentőségű vitás kérdéseinek rendezésére sem volt esély – ebbe az irányba legkorábban az amerikai elnökválasztás után néhány hónappal mozdulhatnak, ha meg lesz rá a politikai akarat. Ennek megfelelően a chicagói csúcstalálkozón Moszkva nem is képviseltette magát a legmagasabb politikai szinten: Vlagyimir Putyin és Dimitrij Medvegyev is távol maradt a találkozótól.

Ugyanakkor a NATO részéről Anders Fogh Rasmussen a várakozásoknak megfelelően az első tárgyalási nap végén bejelentette: az európai rakétavédelmi rendszer négy „lépcsőjéből” az első fázisban foglaltak már megvalósultak. A főtitkár ezt tekinti az első lépésnek ahhoz, hogy várhatóan 2022-re Európa összes NATO tagországának területét, lakosságát és erőit óvni lehessen a külső fenyegetésektől, elsősorban Irántól és Észak-Koreától, vagy más „haramia államoktól”. (Az első fázis keretében az Egyesült Államok konkrétan azt vállalata, hogy szárazföldi telepítésű AN/TPY-2-es radarkomplexumokat és ezzel együtt olyan hajókat telepítenek Európába, melyek SM-3Block IA típusú rakétaelhárító rendszerekkel vannak felszerelve.)

A bejelentést Oroszország ismételt tiltakozását váltotta ki: az orosz fél a nemzetbiztonsági érdekei elleni fenyegetésnek értékelte, annak ellenére, hogy a csúcstalálkozón a védelmi és elrettentési képességek felülvizsgálatának lezárásaként a NATO-tagországok újfent megerősítették, hogy a rakétapajzs nem Oroszország ellen irányul, és ezzel nem szeretnék aláásni az ország stratégiai elrettentő képességét. A dokumentumok és nyilatkozatok leszögezik, hogy a potenciális fenyegetések az euro-atlanti térségen kívülről várhatók, ráadásul az eszközrendszer nem is rendelkezik a kellő képességekkel az orosz interkontinentális ballisztikus rakéták ellenében. Az orosz ellenállás komolyságát jelzi, hogy május 24-én (a csúcstalálkozóhoz időzítve) az orosz védelmi miniszter bejelentette, hogy az európai rakétavédelmi rendszer kiépítésére válaszul interkontinentális ballisztikus rakéta-tesztet hatottak végre, az eszköz pedig sikeresen eltalálta a kijelölt célpontot. A meg nem nevezett típusú eszközt az ország északnyugati részén található Plesetsk Cosmodromból indították. Vlagyimir Koval kiemelte, hogy a ballisztikus rakéta megalkotásakor a legmodernebb eljárásokat alkalmazták, amely lehetővé teszi a rakétavédelemi eljárásokkal szembeni hatékony védelmet.

A chicagói csúcsot követően az orosz álláspontot az Oroszországi Szövetségi Tanács elnöke, Valentina Matviyenko ismertette. Mint azt az elmúlt két év – ilyen téren eredménytelen – tanácskozásain is többször elhangzott, Moszkva ismételten jogi garanciát kért arra vonatkozóan, hogy a rakétavédelmi rendszer nem Oroszország ellen irányul. A jelen állás szerint ugyanis orosz szemszögből továbbra is az AMB szerződés egyoldalú felrúgásáról van szó az Egyesült Államok részéről.

 

Az AMB szerződést (Anti Ballistic Missile Treaty) még 1972-ben írta alá az Egyesült Államok és az Szovjetunió, és érvényességét az Oroszországi Föderáció a rendszerváltozást követően is elismerte. Ebben a felek ígéretet tettek, hogy a nukleáris versengés csökkentésének érdekében megállapodnak arról, hogy maximálisan milyen stratégiai ballisztikus rakéta-elhárító rendszereket fejleszthetnek és telepíthetnek. Ronald Reagan idején az Egyesült Államok időlegesen (az ún. „csillagháborús terv” – Strategic Defense Initiative, SDI – keretében) megsértette az egyezményt, ám ezt követően egészen 2001-ig visszatértek az ebben foglaltakhoz.

Az ABM szerződés csak a fővárosok védelmét lehetővé tevő rakéta-elhárító rendszerek kiépítését engedélyezte, és tiltotta egy átfogó, regionális vagy nemzeti rakétavédelmi rendszer kiépítését; vagy egyes rendszerelemeknek (radarok, rakétasilók) a másik fél területéhez közeli telepítését. Ez az önként vállalt korlátozott védelmi kapacitás ugyanis fenntartotta a sebezhetőséget mindkét fél részéről, így a nukleáris elrettentés és a kölcsönös megsemmisítés lehetőségét. E két elem a hidegháborús nukleáris szembenállás megfékezésének, az elsőként történő nukleáris csapásmérés elkerülésének alappillére volt.

 

Az Egyesült Államok által javasolt és a NATO európai tagállamai által is támogatott „európai rakétapajzs” ugyan olyan kiszámíthatatlan szereplők ellen jelent védelmet, mint Irán vagy Észak-Korea, a stratégiai paritást Oroszország vonatkozásában kétségtelenül megbontja. Az ABM szerződés kölcsönös garanciája híján Moszkva pusztán a NATO és az Egyesült Államok ígéretével rendelkezik, ám nem kapott valóbban kézzelfogható biztosítékot. Mind a politikai és katonai vezetés, mind a szakértők fenntartják, hogy ha Oroszország továbbra sem kapja meg az általa kért biztosítékot, akkor fenn fogja tartani magának azt a jogot, hogy ellenlépéseket tegyen az orosz érdekek védelme érdekében – ez pedig már a NATO biztonságfelfogását is károsan érintheti.

 

Vlagymir Szotnyikov, az Oroszországi Tudományos Egyetem Világgazdasági és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének professzora az eset kapcsán azt nyilatkozta, hogy meglátása szerint országát leginkább az aggasztja, hogy a rakétapajzs végső formájának pontos terve egyelőre ködbe vész, így az orosz felet folyamatos kétségek közt tartják, ráadásul Moszkva már többször sérelmezte, hogy felvetéseit és kétségeit Washington egyszerűen félresöpri. A politikai válságot csak tovább mélyítette, hogy Lengyelország óva intette Oroszországot a beavatkozástól, kiemelve, hogy egy nem NATO tagállamnak nincs joga beavatkozni a szervezet védelmi célkitűzéseinek alakításába. Az orosz haderő az orosz vezérkari főnök, Nyikolaj Makarov június 28-án úgy jellemezte a helyzetet, hogy egyelőre nem közelednek az álláspontok. Makarov kijelentette: nem zárta ki annak a lehetőségét sem, hogy Oroszország a végső esetben megelőző csapást hajt végre a rakétapajzs elemei ellen.

A rakétavédelmi rendszer végső felépítése.

A rakétapajzs tervezett végső felépítése: radarállomások Törökországban és Nagy-Britanniában, elfogórakéták Lengyelországban és Romániában, és mindkét elem a Földközi-tengeren állomásozó hajókon. (Forrás: english.hotnews.ro)

 

A kapcsolatok azóta sem javultak: 2012. július 12-én Oroszország ismét jogi biztosítékot követelt a NATO-tól arra vonatkozóan, hogy a rakétapajzs nem veszélyezteti az orosz nukleáris elrettentő (csapásmérő) képesség hitelességét. Nyikolaj Korcsunov, a NATO-Oroszország Tanács orosz megbízottja továbbá hozzátette, hogy az Moszkva számára nem elég, ha a NATO pusztán kijelenti, hogy a rakétapajzs nem jelent fenyegetést az orosz érdekekre, Oroszország pontos paramétereket vár, és ezek alapján szeretné saját maga eldönteni, hogy a rendszer fenyegetést jelent-e. Az orosz fél azt szeretné, ha Oroszország, Európa és az Egyesült Államok egyenlő felek lehetnének ebben a projektben. Korcsunov ismételten felvetette egy közös rakétavédelmi rendszer lehetőségét, amely megvalósulása esetén alapvetően rajzolná át a világ „biztonsági térképét”.

Július 28-án Dmitrij Medvegyev arról beszélt, hogy ha az Egyesült Államok felrúgja az ABM-et, illetve a két országnak nem sikerül megegyezésre jutnia, akkor akár egy új fegyverkezési verseny is a kezdetét veheti a két nagyhatalom között. Véleménye szerint az egyik legnagyobb problémát az jelenti, hogy a rakétapajzs koncepciót nem egyszerű értelmezni, sőt sem Washington, sem az amerikai adófizetők nem látják világosan, hogy pontosan miért is szolgálja a rakétapajzs a biztonságukat. Elmondta továbbá, hogy mikor négyszemközt tárgyalt különböző európai országok vezetőivel, akkor bevallották neki, hogy ők sem igényelnék a rakétapajzsot, ám az Egyesült Államok egyes esetekben rákényszeríti a NATO-tagországokra a koncepció elfogadását. Újra csak megerősítette az orosz álláspontot, kifejtve, hogy Oroszország nem fogadhatja el a NATO „szóbeli garanciáját”, mivel ezek a rakéták komolyan érinthetik az orosz stratégiai csapásmérő kapacitást. Figyelmeztetett rá, hogy az amerikai-orosz nukleáris paritás hosszú évtizedeken át garantálta a békét, és az esetleges erőviszonyokban történt változást Moszkva nem hagyhatná figyelmen kívül. Medvegyev határozottan állította, hogy Washington céljai között szerepel az orosz nukleáris kapacitás aláásása. Ezt megelőzően, július 18-án Kína is hallatta a hangját, amikor Zhu Chenghu, a Kínai Nemzetvédelmi Egyetem tanára egy Reutersnek adott interjúban ugyancsak hasonló véleményének adott hangot. Kifejtette, hogy az Egyesült Államok ezen lépésével egyáltalán nem javítja a világ általános biztonsági helyzetét, hanem éppen, hogy rontja. Álláspontja szerint Kínának ugyancsak modernizálnia és bővítenie kell nukleáris arzenálját, ha meg kívánja tartani stratégiai ütőerejének hitelességét egy olyan világban, amelyben Washington fejlettebb elhárító rendszerek létrehozásán fáradozik.

 

Szakértői vélemények

Habib Özel, az International Strategic Research Organization Oroszország-elemzője a chicagói csúcstalálkozót követően megvizsgálta a felek álláspontját, és bővebben kitért az esetleges az orosz-amerikai kooperáció lehetőségeire a rakétapajzs kapcsán. Úgy találta, hogy habár a viszony látszólag nagyon ellenséges, és egyelőre az álláspontok nagyon távol állnak egymástól, egyes körülmények mégis biztosítják, hogy Moszkva és Washington ne eszkalálja a konfliktust. Az Egyesült Államoknak ez nem érdeke, hiszen az Afganisztánból történő kivonulás után sem biztosított Közép-Ázsia stabilitása, amely igényelheti az orosz segítséget, ráadásul az iráni atomprogram kérdése is nyugtalanítja Washingtont. Az amerikai álláspontot hűen tükrözi a moszkvai amerikai nagykövet, Michael McFaul kijelentése, miszerint országának nem érdeke visszatérni valamiféle hidegháborús állapotba, még a retorika szintjén sem, mivel ez negatívan befolyásolná az Egyesült Államok nemzeti érdekeit. Ha az Egyesült Államok a kellő körültekintéssel jár el Oroszország kapcsán, óvakodva a politikailag kényes témáktól, akkor a megegyezés nem lehetetlen, mert végső soron mindkét ország számára jelentősebb érvek szólnak az együttműködés mellett, mint ellene. McFaul azonban leszögezte, hogy az amerikai elnökválasztás lezárultáig nem várható érdemi fejlemény az ügyben.

Roger McDermott, a Jamestown Foundation Oroszország-elemzője ellenben komoly fenyegetésnek tartja a politikai elhidegülést, ám a probléma alapját mítosznak nevezi egy orosz tanulmányra hivatkozva, amely a Nezavisimoye Voyennoye Obozreniye június 8-i számában jelent meg. A tanulmány, amelynek elkészítésében az orosz tudományos és katonai élet számos prominens tagja közreműködött, az egész konfliktust egyféle propaganda-hadjáratként írja le, amelyet a negatív sztereotípiák és az ezek tüzelte bizalmatlanság uralnak. Moszkva álláspontja véleményük szerint túlságosan is a lehető legrosszabb lehetőséggel számol a NATO és az Egyesült Államok szándékait illetően. A szakemberek a fentiekkel szemben úgy értékelték, hogy a rakétavédelmi rendszer az előrelátható jövőben nem képes aláásni az orosz stratégiai elrettentő képességet. Egyrészt a rendszer túlságosan is korlátozott, csak néhány darab, egyszerű interkontinentális ballisztikus rakétát bír elhárítani, de ezt is csak abban az esetben, ha a támadó fél nem alkalmaz hatékony zavarást a rakétaelhárító rendszerrel szemben.

Az amerikai rendszer egyik nyilvánvaló gyengesége, hogy még soha sem próbálták ki interkontinentális ballisztikus rakétával szemben, mindössze közepes hatótávolságú rakétákat sikerült vele megsemmisíteni, de még ebben az esetben is ismerték a rakéta útirányát és pontos röppályáját. Technikai oldalról a rendszer egyik legnagyobb gyengeségét az jelenti, hogy rendkívül kiszolgáltatott a megtévesztéssel szemben, hamis célpontok indítása esetén valószínűsíthetően csak elenyésző számú rakétát bírna a rendszer megsemmisíteni. Ez a probléma még akkor is fennáll, ha a NATO valamikor 2020 táján eléri deklarált telepítései céljait – hacsak nem történik jelentős áttörés a rakétavédelem területén. Jelenlegi formájában ugyanis az Aegis-rendszer elhárító rakétái nem képesek egy közepes magasságban repülő interkontinentális rakéta elpusztítására. Ha a NATO számára minden a lehető legkedvezőbben alakul, akkor is legkorábban csak 2020-ban jelenthet valamiféle fenyegetést az orosz elrettentő képességre, ám az írók kiemelik, hogy nem számoltak az orosz rakétaerők közben zajló folyamatos modernizációjával.

Steven Pifer, a Brookings szakértője elemzésében szintén megkísérli feltárni az orosz álláspont mögötti indítékokat. Az orosz félelmek kapcsán Dimitry Rogozin nyilatkozatára utal, amelyben a miniszterelnök-helyettes azt kérdezte, hogy a harmadik vagy a negyedik tervezett elhárító elem telepítését követően ki tudja azt garantálni, hogy nem lesz ötödik, hatodik vagy hetedik? Véleménye szerint őrültség lenne azt gondolni, hogy 2020 után a technológiai fejlesztéseket megállítják, ezért Oroszországnak egyre növekvő elhárító kapacitással kell majd számolnia szomszédságában. Pifer véleménye megegyezik a McDermott elemzésében kifejtettekkel abban, hogy technikai oldalról az orosz rakéták számára csak elhanyagolható fenyegetést jelent az európai rakétavédelmi rendszer.

Jurij Szolomov álláspontja szerint, aki az orosz interkontinentális ballisztikus rakéták fejlesztéséért felel, orosz részről jelenleg egyszerű pánikról beszélhetünk, amely még talán az 1980-as évek amerikai SDI programja idején rögzült az orosz vezetők pszichéjében. Az elemző ugyanakkor felhívja rá a figyelmet, hogy mindkét oldalon a legfelsőbb politikai szint egyetértésére lesz szükség, ugyanis a katonai-védelmi elitnek nem egyértelmű érdeke a megegyezés. Szolomov így kritizálja a NATO és az Egyesült Államok túlságosan is keményvonalasnak ítélt politikáját, és síkra száll a rakétavédelmi tervezet transzparenciájának növelése mellett Oroszország viszonylatában, mely szerint az orosz felet minél inkább be kell vonni a projektbe.

Pifer ugyancsak hangsúlyozza, hogy sem Moszkvának, sem Washingtonnak nem érdeke kiélezni a politikai viszonyt. Javaslata értelmében Moszkva számára biztosítani kellene, hogy figyelemmel kísérhesse az elfogórakéták tesztjeit és technikai paramétereit, mert e nélkül nem bizonyosodhatnak meg a „rendszer ártalmatlanságáról”. Közös védelmi, elemző és korai előrejelző kapacitást kell létrehozni, és folyamatosan figyelni kell az iráni és észak-koreai atomprogramot. Az elemző érvelése szerint nem csak a biztonság általános növekedését lehet elérni a szorosabb együttműködéssel, hanem technológiai előnyökre is szert tehet mindkét fél. Oroszország esetében ez különösen vonzó tényező lehet, mivel régi félelme, hogy kiszorul a legmodernebb eszközök piacáról, fejlesztéséből. Pifer tehát úgy foglalja össze, hogy ez nem fenyegetés a két fél számára, hanem egy rendkívüli lehetőség a gyümölcsöző együttműködésre.

 

Mit tehet Oroszország?

Az orosz fél a rakétavédelem kérdését tágabb kontextusban értelmezi: függetlenül attól, hogy a NATO milyen fenyegetés (például „haramia államok”) ellen építi ki a rendszert, Oroszország számára ez saját nukleáris elrettentő képessége, ehhez kapcsolódóan pedig hagyományos katonai képességei miatt kulcskérdés. Mivel a hagyományos fegyveres erők terén a technológiai lemaradás, illetve a modernizáció erőteljes hiánya miatt nem áll fenn egyensúly Oroszország és az Egyesült Államok (vagy a NATO) között, a nukleáris komponens az egyetlen olyan katonai eszköz, amely ezt a „hátrányt” kiegyenlítheti. Emellett a nukleáris csapásmérő képesség az orosz nagyhatalmi szerep meghatározó pillére. Mindebből következően Moszkva nem hajlandó tétlenül elfogadni a NATO lépéseit – ehhez pedig bizonyos (politikai és katonai) eszközökkel is rendelkezik:

1. A klasszikus megoldás az lehetne, ha az ABM szerződéshez visszatérve a felek bizonyos önkorlátozást vállalnának a rakétavédelmi rendszerek fejlesztése terén. Oroszország számára egyrészt fontos, hogy amerikai / NATO rendszerelemek ne települjenek határai közelébe, másrészt, hogy átfogó, hatékony rakétavédelmi rendszer globálisan senkinek se legyen birtokában, hiszen ez jelenti a nukleáris elrettentés (és a konfliktus-megelőzés) egyik szükséges feltételét. (Ez az opció szerepel a médiában és a politikai nyilatkozatokban „jogi garanciaként”).

2. Elvben lehetőség nyílik arra is, hogy Oroszország alkuba bocsássa a rakétavédelem kapcsán a nukleáris fegyverzetcsökkentés eddig elért eredményeit (a START-3 szerződés teljesítését), illetve a hagyományos fegyveres erők terén kialakított status quo-t („visszatérjen” a CFE szerződésben foglaltak teljesítéséhez, amelyet 2007-ben függesztett fel). Oroszország „alkupozíciója” jelenleg más, a NATO számára fontos kérdésben, Afganisztán kapcsán is relatíve erős – bár ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a valóban kölcsönös érdekek hatására eddig nem hallottunk olyan orosz politikai nyilatkozatot, ami ezt az eredményes együttműködést kockára tenné.

3. A katonai jellegű válaszlépések terén is több lehetőséggel számolhatunk abból kiindulva, hogy Oroszország a rakétavédelmi rendszer ellenében „maga kívánja garantálni biztonságát”.

a. Fegyverkezési verseny kezdődhet az interkontinentális rakéták, a radarrendszerek és a jelzavaró rendszerek terén (technológiai ellenlépések). Ezzel párhuzamosan kiemelt feladattá válna az orosz légi-kozmikus védelmi rendszer kialakítása keretében a hadászati nukleáris erők objektumainak védelme. Elvben lehetőség nyílna egy orosz rakétavédelmi rendszer fejlesztésére is – ezt azonban költségei valószínűtlenné teszik.

b. Dmitrij Medvegyev 2011. novemberi nyilatkozata alapján üzembe helyezhetik a Kalinyingrád melletti rakétatámadás-jelző rendszer radarállomását és terveket dolgozhatnak ki az amerikai /NATO rakétavédelmi rendszer információs és irányító eszközeinek elpusztítására (konfliktus esetére).

c. Abban az esetben, ha mindez nem lenne elegendő, utolsó elrettentő lépésként lehetőség nyílik arra, hogy Oroszország nyugati és déli részében korszerű csapásmérő eszközöket telepítsenek, amelyek konfliktus esetén biztosítanák a rakétavédelem európai elemeinek megsemmisítését. (Az Iszkander-M rakétakomplexumok 2007 óta többször hangoztatott telepítése a kalinyingrádi körzetben.)

 

Míg az elméleti lehetőségek tárháza széles spektrumon mozog, elemzésünkben rámutattunk arra, hogy a kölcsönös biztonsági érdekek mentén kialakult együttműködés szellemében még a rakétavédelem kapcsán kialakult ellentét miatt sem törekszenek a felek elhamarkodott, konfliktusos lépésekre. A chicagói csúcstalálkozó lezárta a rakétapajzs létrehozásának sokáig eldöntetlen kérdését, kezdeti fázisban működőképessé nyilvánította azt a rendszert, amelyet a következő tíz évben tovább kívánnak fejleszteni. jelenleg úgy tűnik, hogy az amerikai elnökválasztás lezárásáig nincs olyan politikai vagy katonai tényező, amely miatt elmozdulásra kellene számítanunk a következő néhány hónapban.

 

 

 

Felhasznált források

 

DefenceManagement: NATO Interim Missile Shield „is Active”

Fred Weir: NATO: European Missile Shield „Provisionally Operational”

Fredrik Dahl: Missile Shield May Spark China Nuclear Upgrade

Gary Axton: Implications of the US withdrawal from the Nuclear Anti Ballistic Missile Treaty

Habibe Özdal: Missile Defense Crisis Waits for Presidental Elections, not Chicago Summit

Heather Maher: NATO Unveils „Working” European Missile Shield At Chicago Summit

Jack Phillips: Russia Test Fires ICBM in Response to NATO Shield

LINKS: Russian Leadership Mulls Implications of NATO’s Chicago Summit

NATO: Deterrence and Defence Posture Review

Rianovosti: NATO Regrets Russia’s Stance on European Missile Shield

Robert Coalson: European Missile Defense: What’s ont he Table at NATO Summit?

Roger McDermott: Russian Report Questions Missile Defense Myths

Russia Beyond the Headlines: Medvedev Doesn’t Rule Out New Arms Race by 2018

Russia: Beyond the Headlines: Moscow Insists on Legal Guarantees that European Missile Shield not Targeted Against It

Steven Pifer: Missile Defense in Europe: Cooperation or Contention?

U. S. Department of State: United States European Phased Adaptive Approach (EPAA) and NATO Missile Shield

 

A www.biztonsagpolitika.hu – Biztonságpolitika Portál fejlesztését a NATO Public Diplomacy Division, működtetését a Magyar Atlanti Tanács és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem támogatja.


Transcript:
A NATO és Svédország: régi partnerek, új kilátások?Arab tavasz = Az első Facebook Forradalom?Optimizmus - vagy realizmus?


Stratégiától stratégiáig. A 2009-es és 2012-es magyar katonai stratégia összehasonlító elemzése
(szerző: Csiki Tamás - Tálas Péter)
A grúz-orosz háború hatása a kelet-közép-európai biztonságfelfogásra
(szerző: Tálas Péter)
Konfliktusforrások és kiútkeresés Jemenben
(szerző: Prantner Zoltán)
Az új Nemzeti Katonai Stratégia a nemzetközi tapasztalatok tükrében
(szerző: Csiki Tamás)
Magyarország regionális érdekérvényesítési lehetőségei a Smart Defense koncepció keretében
(szerző: Budai Ádám)
NATO-NETto
A NATO védelmi minisztereinek brüsszeli találkozója
A NATO jelenleg komoly kihívásokkal néz szembe: az ukrán válság, a Közel-Kelet és Észak-Afrika instabilitása, az új afganisztáni művelet beindítása, valamint a csökkenő védelmi kiadások olyan próbatételeket jelentenek, amelyekre csak erős, egységes szövetségben adható megfelelő válasz. Február 5-én a NATO tagállamainak védelmi miniszterei ezen kihívások és a rájuk adható lehetséges válaszok megvitatására találkoztak Brüsszelben. Az eseményen a miniszterek döntöttek a tavaly szeptemberi walesi csúcstalálkozón elfogadott Készenléti Akcióterv megvalósításáról, ülésezett a NATO-Grúzia Tanács, sor került a Nukleáris Tervező Csoport ülésére, valamint kétoldalú találkozókra is. A találkozó legfontosabb eredményeként 2016-tól a NATO gyorsreagálású képessége 48-72 órán belül bevethető elemmel bővül. Emellett szintén kiemelkedő jelentőségű, hogy a szövetség állandó infrastruktúra kiépítésébe kezd a keleti tagállamok területén.

NATO-NETto Hírfigyelő - 2015. január
2015. január 1. fontos dátum volt a NATO számára, hiszen 2014 végén az afgán biztonsági erők Afganisztán egész területén átvették a biztonsági feladatok ellátását a szövetséges erőktől, ezzel pedig 13 év után végül lezárult az ISAF-misszió. Január elsejétől az új, Eltökélt Támogatás nevű kiképző és támogató művelet lesz majd az afgán erők segítségére. Mindemellett januárban két fontos esemény is történt, mely negatívan érintette az európai biztonsági környezet alakulását. Január 7-én két fegyveres férfi megtámadta a francia Charlie Hebdo szatirikus lap párizsi szerkesztőségét, 24-én pedig oroszbarát szeparatisták Grad rakétavetőkkel lőtték a délkelet-ukrajnai Mariupol lakónegyedeit. Az összesen 17 halálos áldozattal járó franciaországi terrorista akciók és a kelet-ukrajnai harcok kiújulása a NATO-val szemben álló kihívásokra is rávilágítottak.

15 Év - 15 Hang. Vélemények Magyarország 15 éves NATO-tagságának eredményeiről
2014-ben Magyarország számos évfordulót ünnepelhetett, többek között az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez történő csatlakozásunk 15. évfordulóját. Ebből az alkalomból az NKE Stratégiai Védelmi Kutatóközpontja azt kezdeményezte, hogy a kormányzati és nem-kormányzati, szakmai és civil szervezetek közvetítésével egykori és jelenlegi politikaformálók, valamint a döntések végrehajtásában fontos szerepet játszó személyek véleményét, a közösen elért eredményeket szélesebb körben is megismertesse 2014 folyamán. Így 2014 januárjától „15 Év – 15 Hang. Vélemények Magyarország 15 éves NATO-tagságának eredményeiről” elnevezéssel a magyar NATO-tagság eredményeinek nagyobb láthatóságot biztosító interjú-sorozatot készítünk. Célunk, hogy a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont, a Magyar Atlanti Tanács és az NKE Biztonságpolitikai Szakkollégiuma közösen minél szélesebb körben, kiemelten a fiatal generáció tagjaira koncentrálva növelje az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének, valamint a magyar céloknak, tapasztalatoknak, eredményeknek az ismertségét. A rövid interjúkat 15 ismert és elismert, a kül-, biztonság- és védelempolitika szakterületén egykor vagy jelenleg is szerepet vállaló szakemberrel készítjük el – melyek közül Ön most a tizenötödiket olvashatja, amit Csiki Tamás biztonságpolitikai szakértővel, az NKE Stratégiai Védelmi Kutatóközpont munkatársával készítettünk.

15 Év - 15 Hang. Vélemények Magyarország 15 éves NATO-tagságának eredményeiről
NATO Hírfigyelő - 2014. december
A NATO külügyminisztereinek brüsszeli találkozója - 2014. december 1-3.
15 Év - 15 Hang. Vélemények Magyarország 15 éves NATO-tagságának eredményeiről
NATO-NETto Hírfigyelő - 2014. november

Kiemelt cikkek
Nem hagyományos kihívások és kiberbiztonság - Interjú Iklódy Gáborral a NATO főtitkárának korábbi helyettesével
Az ENSZ Kongói Demokratikus Köztársaság Stabilizációs Missziójának (MONUSCO) bemutatása
A kanadai olajhomok kitermelése, mint az Amerikai Egyesült Államok energiadiverzifikációjának megoldása
Káosz vagy rend az Egyesült Királyságban? II. rész - A 2011-es Londoni zavargások eseményeinek értékelése és a jelen bevándorlás politika válsága
Káosz vagy rend az Egyesült Királyságban? I. rész - A 2011-es londoni zavargások elemzése és összehasonlítása más európai zavargásokkal
A NATO főtitkárának 2013. évi jelentése
Az Európai Tanács közös biztonság- és védelempolitikai csúcstalálkozójának háttere és eredményének értékelése
A NATO és a Smart Defence, a Smart Defence és Magyarország
Az Európai Unió bevándorláspolitikája
Európa, mint biztonságfogyasztó - Válságban az európai védelempolitika?


A biztonságpolitika.hu kiadója a Biztonságpolitikai Szakkollégium Egyesülete. © 2004-2019 minden jog fenntartva. Impresszum | Adatvédelem