biztonsagpolitika.hu Regisztráció | Bejelentkezés

A "jázmin forradalom" és ami mögötte van: a tunéziai és algériai tüntetések okai, következményei

2011 március 14. - 12:55 - Szijj Dóra

Megosztom a cikket:    |    |  több lehetőség...

2011 első két hónapja kétségkívül emlékezetes momentuma marad az Észak-Afrika, valamint a Közel-Kelet térségének aktuális történelmével foglalkozó kutatók és az olvasó-, televíziónéző közönség számára egyaránt. Mohamed Bouazizi öngyilkossága és a tunéziai Szidi Bu-Szaid városának megmozdulása a reménytelen társadalmi körülményekre, az évtizedes elnyomásra és az állami korrupcióra hívta fel a figyelmet, s egy olyan, több helyütt politikai rendszerváltozáshoz vezető lavinát indított el, amelyhez fogható szervezett társadalmi összefogást – kis túlzással – a dekolonizáció óta nem láthattunk Észak-Afrikában. Jelen tanulmány célja, hogy bemutassa a Tunéziából kiindult „harag forradalmának” társadalmi-gazdasági előzményeit, illetve átfogó képet adjon a Maghreb-térség két jelentős államának, Tunéziának és Algériának a gyarmatosítás utáni (politika)t örténetéről, választási rendszeréről, amelyek az utcai tüntetések hátterében meghúzódó okok tényleges megértéséhez járulnak hozzá. Az észak-afrikai és közel-keleti ún. látszat-demokráciák kapcsán cikkünk az arab Nyugat forradalmi megmozdulásának értékelésére fókuszál, s csupán érintőlegesen foglalkozik a nemzetközi sajtóban legnagyobb visszhangot kapott egyiptomi és líbiai krízissel, illetve az eszkalálódó tüntetéshullám által érintett többi állam aktuális eseményeivel (például Jordánia, Jemen, Libanon, Bahrein esetével).
 
A tüntetések kezdete
 
A „jázmin forradalom” a tunéziai demonstrációk révén december utolsó napjaiban robbant ki, míg az algériai lázadások január első hetében kezdődtek meg, azután, hogy a 26 éves Mohamed Bouzazi 2010. december 17-én felgyújtotta magát Szidi Bu-Szaid városának piacán. Az egyetemi diplomával rendelkező, ám a nagyfokú munkanélküliség miatt végzettségének megfelelő állást szerezni nem tudó Bouzazi gyümölcsöskofaként, hatósági engedély nélkül dolgozott a tunéziai városban, ezért a rendőrség elkobozta gyümölcsöskordéját annak rakományával együtt. A rendőri intézkedést követően kilátástalan helyzetben lévő Bouzazi tiltakozásának jeleként a piacon felgyújtotta magát. A gyümölcsárus halála megrendítette a tunéziai köztudatot, és gombamódra szaporodtak a kisebb-nagyobb szimpátiatüntetések Tunisz utcáin. A demonstrálók kezdeti követelései a munkanélküliség megszüntetésére és az élelmiszerárak csökkentésére vonatkoztak, ám hamarosan megjelent az a gondolat, hogy minden társadalmi baj okozója az a megkövült politikai rendszer, amelyet 1987 óta Zine El Abidine Ben Ali elnök irányít. Algériában január 6-án kezdődött meg a tunéziaihoz hasonló „kenyérlázadás”, ahol a tüntetők az olaj- és földgázkincsek kitermeléséből származó jövedelem ellenére is nagy problémákat okozó munkanélküliség miatt protestálnak, illetve továbbra is változatlanul követelik Abdelaziz Bouteflika elnök lemondását.
            A „harag forradalma” Tunéziában – amely a szolgáltatási szektor erőteljes fejlesztése révén egyébként az egyik leginkább prosperáló gazdaságot tudhatja maga mögött – gyorsan teret nyert, ám annál nagyobb gazdasági károkat okozott. Jóllehet január 14-én a tüntetők elérték Ben Ali elnök távozását, a turizmusból élő ország látogatottsága drasztikusan visszaesett és a tüntetés miatti termeléskiesés is közel 5 milliárd USD veszteséget eredményezett (Népszabadság, 2011. feburár 9.). Ben Ali elnök Szaúd-Arábiába menekülése azonban rövid távon feledtette a gazdasági nehézségeket: Tunisz és a vele szimpatizáló Algír örömmámorban úszott, a korrupt államhatalom megdöntésének sikerén felbuzdulva pedig a „harag napját” többek között Egyiptomban (január 25.), illetve Libanonban (január 25.), Jemenben (január 27.), Jordániában (január 28.), Bahreinben (február 14.) sőt Líbiában (február 16-17.) és Iránban is meghirdették – az internetes közösségi oldalak kapcsolatteremtő szerepére nagyban építkezve. A nemzetközi politikában betöltött szerepe miatt Egyiptom esetét, azaz Hoszni Mubarak lemondását tekintik a régió politikatörténeti korszakhatárának, ugyanis a 30 éve regnáló, betegeskedő elnök liberalizált autokráciája (Csicsmann, 2010) Camp David óta stabil szövetségese volt mind az Amerikai Egyesült Államnak, mind az arab tengerben megalapított Izraelnek is, ugyanakkor a tunéziai precedens volt az első, amely ténylegesen véget vetett a látszat-demokrácia korszakának.
 
“A látszat-demokráciák lényege, hogy a rezsim legalizál néhány többé-kevésbé lojális pártot, amelyek működését mindaddig engedélyezik, ameddig azok nem veszélyeztetik a  fennálló politikai struktúrát. A nemzetközi közösség ezen lépéseket gyakran pozítivumként értékeli, még akkor is, hogyha érdemi reformok nem történnek. A közel-keleti és észak-afrikai politikai elit rendelkezik azon jogi eszközökkel is, amelyekkel illegalitásba kényszerítheti a nem kívánatos politikai szereplőket vagy intézményeket; illetve megakadályozhatja a rendszerre veszélyes pártok alapítását. Az AHDR (The Arab Human Development Report – Sz.D.) áttekintése szerint jelenleg 14 arab országban, illetve Törökországban és Iránban is lehet politikai pártokat alapítani az alkotmányos normák és az idevonatkozó törvények betartásával. Líbiában és az olajmonarchiákban nem hozhatók létre politikai pártok – állapítja meg a jelentés.”
 
Csicsmann László: A Közel-Kelet demokratizálódásának esélyei a 21. században. In: Csicsmann László (szerk.): Iszlám és modernizáció a Közel-Keleten. Az államiság eltérő modelljei. Bp., Aula Kiadó, 2010., p. 122.
 
            A tunéziai tüntetések első halálos áldozatáról 2010. december 25-én érkezett jelentés. A BBC tudósítása szerint a tunéziai kormányerők a munkanélküliség által leginkább sújtott régióban fekvő Menzel Bouzaine városában egy 18 éves fiatalt halálosan megsebesítettek. Január első hetére a demonstrációk az egész országra kiterjedtek, ennek hatására pedig Ben Ali elnök január 12-én menesztette belügyminiszterét, sajtószabadságot ígért és amnesztiát adott a politikai foglyoknak. Utóbbi intézkedése csak átmeneti sikert hozott, ám ennek köszönhetően térhetett vissza hazájába Rasíd Ghanússi, az ellenzéki Enhanda párt 22 évig száműzetésben lévő vezetője. A 96 éves politikus Londonból érkezett Tuniszba, ahol nemzeti hősnek járó ünnepléssel fogadták a tüntetők. Ghanússi január 30-i hazatérését sokan a politikai változás előszelének tartották, legfőképp azután, hogy január 14-én Ben Ali elnök távozott hivatalából. Ben Ali távozását megelőzte a szükségállapot kihirdetése, illetve az Alkotmányügyi Tanács döntése, amely a tunéziai alkotmány értelmében kimondta, hogy az elnök nem képes feladatainak ellátására és a továbbiakban „véglegesen távol levőnek” tekintik őt (Tüske – N. Rózsa, 2011). (A sors fintora, hogy 1987-ben, hatalmának megszerzésekor Ben Ali az alkotmány ugyanazon, 57. pontjára hivatkozott, amely 2011-ben a bukásához vezetett. Az 57. pont ugyanis kimondja, hogy az elnök súlyos egészségügyi probléma vagy tartós akadályoztatás esetén lemondatható.)
            Zine El Abidine Ben Ali elnöknek a szaúdi királyságba való távozása után átmeneti kormány alakult a korábbi miniszterelnök, Mohamed Ghanússi (csupán névrokona az ellenzéki gondolkodónak – Sz.D.) vezetésével, az államfői jogkört pedig ideiglenesen Fuád al-Mubazzaa korábbi házelnök gyakorolja. A lázadásokat mérséklendő, Ghanússi miniszterelnök január 20-án bejelentette a Ben Ali által alapított kormánypárt, az RCD (Rassemblement Contitutional Démocratique; Alkotmányos Demokratikus Gyülekezet) feloszlatását, illetve a tüntetések alatt letartóztatott politikai foglyok szabadon engedését és a sajtószabadság nagyobb fokú tiszteletben tartását helyezte kiltásba. A feldühödött tömeg azonban nem volt elégedett a reformokkal, Ghanússi és valamennyi, a Ben Ali-érában szerepet vállaló politikus távozását követelték. A Ghanússi-vezette koalíciós kormány rövid ideig volt életképes: az ellenzéki kormánytagok pár nappal a kormány alakuló ülése után kiléptek a koalícióból. Tunéziában Ghanússi, mint ideiglenes elnök rendeletekkel kormányzott, ám a népharag őt is lemondásra kényszerítette: február 27-én távozott tisztségéből. A társadalmi rendet tartalékos katonákkal igyekeznek helyreállítani, miután a védelmi minisztérium általános mozgósítást rendelt el. Ezen intézkedés alapján minden, az elmúlt öt évben katonai szolgálatot vállalt férfinak kötelező megjelennie a helyi parancsnokságon (Népszabadság, 2011. február 9.). A belpolitikai káosz minden bizonnyal csak a júliusi választások után ül el, addig Tunisz a katonasággal megtámogatott ideiglenes elnök, Fuad Mebaza irányítása alatt állva néz szembe a milliárdos károk felszámolásával. A maghrebi állam problémája az Európai Unió tagállamaira is kihatással van: a tunéziai partokhoz tartozó olasz fennhatóságú Lampedusa szigetét elözönlötték a tunéziai menekültek, a helyzet kezelésére pedig az olasz kormány az EU-tagállamokat kérte fel.
            Az algériai események intenzitásának „lázgörbéje” szoros összefüggést mutat a szomszédságában történt politikai változásokkal. Algírban Ben Ali elűzését követően több ízben is szimpátiatüntetést tartott a tunéziai zászlókat lengető tömeg, az egyiptomi siker hírére pedig február 12-én közel 10.000 tüntető árasztotta el Algír utcáit, akik Mubarak példájának követésére szólították fel Abdelaziz Bouteflika elnököt. Ezen tüntetés során közel 400 embert tartóztatott le a rendőrség. A tüntetők korábban a Nemzeti Gyűlés székházát is körbevették (január 22.), ahol a rendőri erőkkel dacolva a gyülekezési jog korlátozását 2002-ben hatályba léptetett törvény eltörlése végett emeltek szót. Algéria egyelőre alacsony intenzitással, de protestál a fennálló rezsim ellen, viszont kérdéses, hogy a szomszédos Líbia újonnan kialakult helyzete – a Kadhafi-ellenes tüntetések, illetve a leverésükre bevetett speciális katonai alakulatok kérdésköre – mennyire befolyásolja a tömeg magatartását. Ahogyan az is kérdéses lehet, hogy az algériai központból irányított al-Kaida leányvállalat, az AQMI (Al-Qaida au Maghreb Islamique; al-Kaida az Iszlám Maghrebben) vajon kihasználja-e a társadalmi káoszt az iszlamista szólamok terjesztéséhez, azaz felhasználja-e az algériai nép haragját egyik fő célkitűzésének, az algériai kormány megbuktatásához. A társadalmi erők hajlandóságától függően tehát e téren is jelentkezhetnek problémák a Maghrebben. Nem megjósolható következményei lehetnek annak is, hogy Mourad Medelci külügyminiszter egy francia rádiónak adott nyilatkozatában kilátásba helyezte az Algériában 1992 óta fennálló rendkívüli állapot felfüggesztését, miután február 14-én ismét kormányzati reformokért tüntettek Algír utcáin. A szükségállapotot február 24-én (csütörtökön) hivatalosan is felfüggesztették. A tüntetők egyik fő követelése ezáltal teljesült, ám továbbra sincs béke az észak-afrikai államban.
 
Még stabil politikai környezetben: Bouteflika és Ben Ali 2000-ben
(Forrás: indiatimes.com)
 
Ami a tüntetések mögött van – történelmi kihatások és a politikai rendszer hiátusai
 
Tunézia 1956-ban, míg Algéria 1962-ben, az éviani egyezmény aláírásával nyerte el függetlenségét; a dekolonizációig mindkét állam francia függés alatt állt. A két ország függetlenedéshez vezető útját, illetve a gyarmati megszállást követő politikai játszmák történetét vizsgálva megállapítható, hogy a mostani társadalmi robbanás egy több évtizedes útkeresés látványos eredménye, s az európai uralom megszűnte után kialakult politikai hatalmi vákuum betöltésére tett, demokratikusnak nem nevezhető kísérletek hozadéka.
            Tunéziában és Algériában a nemzettudatra ébredésnek nem kedveztek a világháborúk: a gyarmatosított országok lakosai mindkét nagy háború alatt anyaországuk anyagi utánpótlásáért feleltek, és számtalan gyarmati lakos harcolt a francia nemzeti haderőben is. Tunéziában már az első világégést követően megjelent az áltlános választásokat és sajtószabadságot követelő nemzeti párt, a Desztúr kezdetben a franciákkal való együttműködésre buzdított, ám az 1934-ben belőle kiszakadt Új-Desztúr-mozgalom már franciaellenességéről volt ismert. A második világháború után mindkét országban feléledtek-kialakultak a nemzeti mozgalmak, s ezek küzdelme Algériában függetlenségi háborúhoz, Tunéziában békés elváláshoz vezetett az anyaországtól. Franciaország – amely nem akart kétfrontos háborút vívni – titkos tárgyalások útján engedte el Tunézia kezét, az ország függetlenségét 1956. március 20-án mondták ki. Tunézia 1956 utáni története tökéletesen illusztrálja a Csicsmann László által liberalizált autokráciának nevezett állami forma kialakulását, azaz a csak formálisan létező többpártrendszerűség állami gyakorlatát, ahol a bizonyos időközönként megtartott választásokon – egyértelműen nem bizonyítható csalásokkal – a hatalmi elit által favorizált/vezetett párt került hatalomra. Ilyen rendszerrel találkozhatunk Algériában is, illetve Jordániában, Marokkóban, Egyiptomban, a Palesztin Hatóságban, Kuvaitban és Jemenben is (Csicsmann, 2010).
Az első tuniszi választásokon a szavazatok 95%-át megszerző Új-Desztúr vezetője, Habíb Burgiba fokozatosan építette ki széleskörű hatalmát. 1957-ben eltörölte a Mohamed al-Amín bej által formálisan igazgatott (alkotmányos) monarchiát, majd magát nevezte ki a „nemzet vezetőjének”. Az Arab Ligába való belépése után Burgiba országának nyugati szellemű modernizációját tűzte ki. Tunézia a reformok következtében egyedülállóan toleráns országgá nőtte ki magát az arab világban: a sari’a-val szemben alkalmazott ún. családi kódex törvényerőre emelte a polgári házasságkötést, megtiltotta a többnejűséget, széles jogkört biztosított a nőknek (például a válást a nő is kezdeményezhette) és kijelentette, hogy az iszlám vallás, de nem államvallás Tunéziában (Benke, 2002). A következő fordulópont, amely a 2011-es események tükrében plusz értelmet nyer, az 1959-es alkotmány bevezetése. Ezen alapokmány ugyanis az elnök szinte korlátlan jogkörét mondja ki: az elnöknek joga van lemondatni a minisztereket, illetve megtörtént az elnöki és kormányzópárt vezetői cím egybeolvasztása is. Ennélfogva Burgiba szinte teljhatalommal bírt, amit 1974-ben tovább erősített azáltal, hogy élethosszig elnökké választatta magát. A Burgiba-vezette rendszer agóniája az 1980-as évek elején kezdődött meg, a kenyér- és élelmiszerárak duplára emelése miatt tüntető tömeg kuszkusz-lázadásával kísérve (1984). Burgiba az akkori kenyérlázadások mögött az őt bíráló iszlamista ellenzék agitációját látta, ezért Ben Ali tábornoktól és későbbi elnöktől a hadsereg bevetését követelte. Ben Ali a polgárháborút elkerülendő nem adott parancsot a haderő mozgósítására, helyette 1987. november 7-én megpuccsolta Burgiba rezsimjét. Ben Ali „második köztársasága” az RDC megalapítása révén egészen mostanáig kikezdhetetlennek bizonyult. Ugyan az RCD mellett működhettek más pártok is (külön kiemelendő a Ghanússi-közeli Iszlám Tendenciájú Mozgalom), ám hamar bebizonyosodott, hogy a demokratikus formák a gyakorlatban nem érvényesülnek. Már 1991 során is számos fiatal értelmiségiekből és egyetemistákból álló csoport tüntetett Ben Ali rendszere ellen, illetve az 1988-as nagy károkat okozó sáskajárás után is voltak kisebb zendülések, de a bírálók – egészen mostanáig – nem tudták refomrokra bírni Ben Alit.
Algériában a gyarmati függetlenedés csírái már 1918 után megjelentek. Az ekkor alapított Ifjú Algériaik Mozgalmának továbbvivői között két ellentétes tábor alakult ki: az ENA (Étoile Nord-Africaine; Észak-Afrika Csillaga) csoportja a nemzeti függetlenség egyik sajátos formáját, a tulajdonképpeni asszimilációval járó francia tartománnyá válást tűzte ki célul, míg a teljes függetlenségért síkra szálló Algériai Ulemák Szövetsége kijelentette, hogy „Algéria a hazánk, az arab a nyelvünk, az iszlám a vallásunk”(Benke, 2002). A fegyveres harc megszervezésére 1954-ben került sor. A Meszali Hadzs alapította Mozgalom a Demokratikus Szabadságjogok Győzelméért (MTLD) hattagú bizottsága 1954. október 10-én meghirdette a pied noir-ok (jelentése: feketelábúak; a francia telepesek gúnyneve, amit az általuk gyakran viselt csizma után kaptak – Sz.D.) fegyverrel történő kiűzését. A Nemzeti Felszabadító Front (Front de la Libération Nationale; FLN) és a Nemzeti Felszabadító Hadsereg (Armée de Libération Nationale; ALN) november 1-jén kezdte meg – a főként a gerilla hadviselés harcászati elemeire építkező – felszabadító háborúját. Az FLN-ALN a Kairóban tevékenykedő algériai forradalmárokkal, köztük a majdani elnökkel, Ahmed Ben Bellával együttműködve 1962. július 5-én deklarálhatta a függetlenséget. Az önállóság elnyerésének mutatói: 1,5 millió algériai halott, 1 millió menekülő pied noir, felbecsülhetetlen ipari károk és a termelés drasztikus visszaesése. 1962 után az FLN is kettészakadt, ez azonban nem akadályozta meg, hogy az 1963-as alkotmány kimondja az FLN egypártrendszerét, illetve a köztársasági elnök megkülönböztetett szerepét. Algériában az elnök széles jogkörrel rendelkezik (a kizárólagosan muszlim vallású elnök egyben a hadsereg főparancsnoka és a Legfelsőbb Bíróság elnöke), amit az ország államformája, az elnöki köztársaság is tükröz. FLN egypártrendszerét az 1989-es alkotmánymódosítás megszüntette, az első többpárti választásokat pedig 1992-ben tartották (a választást közel egy évtizedig tartó véres polgárháború követte), Bouteflika azóta vezeti a közel 35 milliós országot.
 
Francia és algériai erők összecsapása Algírban, a függetlenségi háború éveiben
(Forrás: smh.com.au)
 
Tunézia és Algéria nemzeti függetlenségének elnyerése utáni történelmét vizsgálva a demokratikus törekvések mellett minduntalan visszaköszönő arisztokratikus uralmi formákkal találkozunk. Az észak-afrikai és közel-keleti államok ezen féloldalas fejlődését vizsgálva Tüske László és N. Rózsa Erzsébet megállapítják, hogy az arab nemzetállamok politikai rendszerei egyrészt archaikus, az uralkodói jogokat átörökítő elemekkel bírnak, másrészt a modern nemzetállam-államiság intézményei is fellelhetők. A kettő keveredésének eredményeként az ún. patrimoniális szerkezet legitimizálja az államfő széleskörű uralmát, ugyanakkor maga az állam a montesquieu-i hatalommegosztás elvét elfogadja és alkalmazza. A tényleges hatalomgyakorlás, a döntés és a végrehajtás a patrimoniális elvet követi: ebben az ún. reális politikai térben az uralkodó elit akarata érvényesül, a vezetés egyetlen személy (az államfő) abszolút hatalmához köthető. A reális politikai tér mellett működő ún. virtuális tér emiatt csupán formális jelleget ölt, az itt tevékenykedő civil szervezetek, társadalmi csoportok valójában a reális politika akaratának végrehajtói (Tüske – N. Rózsa, 2011). A legtöbb észak-afrikai államban éppen ezért a pártosodás jellege is eltér az európai formáktól: a politikai pártokat általában felülről szervezik, azok a nagyhatalmi politika leképeződései. Meg kell említenünk továbbá a muszlim országokban kulcsfontosságú aszabíja, azaz a csoporthoz tartozás tényét. Az arab országok többségében a leszármazási és vérségi kötelékek alapvető közösségszervező erővel bírnak, ezek adják a gazdasági, kulturális és politikai tevékenység kereteit is. A közösségi hovatartozásról szinte lehetetlen lemondani, az egyén alárendelődik a közösség értékeinek és céljainak (Tüske – N. Rózsa, 2011). Véleményünk szerint a jázmin forradalom az évtizedes megkövült rendszerekkel való szakításon túl azért is fontos történelmi momentum, mert egyetlen individuumnak, fent nevezett Mohamed Bouazizi-nak a szigorú társadalmi keretek közüli kilépésével egy új nézetrendszer, a személyes felelősség és szerepvállalás példáját tette követendő példává úgy, hogy ezzel párhuzamosan a közösen vallott elvek és célok (szabadság, demokrácia, pluralizmus stb.) sem sérültek.
Láthattuk, hogy Tunéziában és Algériában a modern politikai struktúra és a pártrendszer a gyarmatosítás következtében alakult ki. Fontos tényező, hogy a két országban a függetlenség elnyerésekor egyetlen tömegpárt működött, amely ezáltal közvetlen kihatással volt az egypárti autokrácia létrejöttére (Csicsmann, 2010). Algériában az FLN kizárólagos hatalmát a függetlenségi háborúban kivívott győzelme legitimizálta-biztosította, míg az Új-Desztúr Pártnak a dekolonizációt követően nem volt ellenfele a belpolitika színpadán – ez a politikai kényszerhelyzet az államfők tulajdonképpeni egyeduralmához, s így áttételesen a 2010-2011-es események kialakulásához is elvezetett. Továbbá meg kell említenünk, hogy a hadsereg mindkét országban nagy történelmi múlttal és presztízzsel rendelkezik; a haderő tagjai most is felelős résztvevői a rendszerváltozás utáni helyreállításoknak, különösen Tunézia esetében.
 
Gazdasági okok, népességi mutatók
 
Észak-Afrika lángbaborulásának közvetlen előzményeként a politikai okok mellett szinte mindenütt a gazdasági és demográfiai okokat említik; a népességnövekedéssel párhuzamosan fogyatkozó élelmiszertartalékok és a munkanélküliség kérdésköre kiegészült az állami korrupció megoldhatatlan problémájával. A Közel-Keleten évtizedek óta tartó, igaz lassuló tendenciájú, de állandó népességnövekedés Algériában és Tunéziában is egyre fiatalabb társadalmak kialakulásához vezet. Ezen országok korfája némi aránytalanságot mutat: Tunézia 10,5 milliós összlakosságának csaknem 23%-a 15 év alatti fiatalkorúból áll, míg Algéria esetében ez az arány 25,4%. A fiatal generációk számának tartós növekedése azonban nincs összhangban a munkaerőpiac nyújtotta lehetőségekkel, a kereslet-kínálat viszonya diszharmonikus. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy egyre több fiatal szerez ugyan főiskolai vagy egyetemi diplomát, de végzettségüknek megfelelő munkát hazájukban nem találnak. Az értelmiség „felszívására” alkalmazott korábbi technikák (például állami hivatalokban vagy a hadseregben történő foglalkoztatás) tovább már nem alkalmazhatók a gazdasági válság által szintén sújtott országokban, és a hivatalok befogadóképessége is véges. Ráadásul a XXI. század modern technológiai eszközeit használó, (megfelelő) munkahellyel nem rendelkező fiatalok kezeletlen problémája lényeges kihívás a rezsimek számára, ugyanis a telekommunikációs eszközök révén kapcsolatba lépő elégedetlen társadalmakban a diplomások a leginkább fogékonyak az állami hatalom megkérdőjelezésére – az állami intézményekben kapott nevelésük okán (Tüske – N. Rózsa, 2011).
            Tunézia az afrikai turizmus egyik fellegváraként erős tercier szektort épített ki, lakosai pedig a többi arab országhoz viszonyítva relatíve magas életszínvonalon éltek (v.ö. a Maghreb-országok GDP-értékét; 1. táblázat). A külkereskedelmi kapcsolatait zömében az Európai Unióval lebonyolító állam azonban a gazdasági világválság miatt nehéz helyzetbe került, a legfontosabb kereskedelmi partner szorult helyzete Ben Ali országát is negatívan érintette. A „tunézia csoda” időszakában, azaz a GDP-ráta évekig tartó növekedésekor a társadalom nem reagált az egyre szigorúbbá váló politikai intézkedésekre: a sajtó- és szabadságjogok szisztematikus korlátozására és a nepotista gyakorlatot (is) tükröző, korrupt kormányzat megerősödésére. Ám a fiatal, diplomás Bouazizi esete mindent megváltoztatott.
            A tunéziai „mintaállam” mellett Algéria a térség harmadik legnagyobb GDP-vel bíró országa, ahol a munkanélküliség zömében szintén a fiatalokat érinti. Mivel Algériában egyelőre tovább folytatódnak a tüntetések, a hosszú távú gazdasági hatások nem jósolhatók meg. A Maghreb-térségi állásnélküliség Baumann Zsófia cikke szerint ugyan mérsékelhető lenne egyfajta intra-regionális migráció kialakításával, azaz ha a munkaképes nyugat-arab fiatalság a munkaerőhiánnyal küszködő gazdagabb, keleti arab Öböl-országokban keresne állást, s helyüket nem a Délkelet-Ázsiából érkező álláskeresők foglalnák el, azonban véleményünk szerint megoldást csak maguk a kormányzatok képesek találni, gondos fiskális politikával és azzal, hogy a válság után minél gyorsabban igyekeznek helyreállítani mind megtépázott renoméjukat, mind gazdasági kapcsolataikat.
 
Ország
Népességszám
(fő)
Fiatalkorúak aránya (0-14 éves korig)
Népességnövekedés aránya
Várható élettartam
(év)
Munkanélküliség mértéke; szegénységi küszöb alatt élők (%)
Egy főre jutó GDP összege (USD)
Algéria
34.586.184 (2010)
25,4%
1,177%
~74
9,9%
23%
7400
Marokkó
31.627.428
(2010)
28,7%
1,077%
~76
9,8%
15% (2007)
4900
Mauritánia
3.205.060
(2010)
41%
2,373%
~61
30% (2008)
40% (2004)
2100
Líbia
6.461.454
(2010)
33%
2,117%
~78
30%
-
13.800
Tunézia
10.589.025
(2010)
22,7%
0,969%
~76
14%
3,8%
9500
A Maghreb-térség államainak egyes mutatói
(Forrás: CIA World Factbook. https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/index.html)
 
 
Azt, hogy az észak-afrikai eseményeknek a fenti mutatók és a vázolt események tükrében hosszú távon milyen következményük lesz, egyelőre nem prognosztizálható. Annyi bizonyos, hogy Észak-Afrika politikai újrarendeződése egy merőben új korszak nyitánya (akár a Közel-Kelet vonatkozásában is), amelyben a demokratikus értékek gyakorlatba történő átültetése komoly szerephez juthat. A korábban tiltott szervezetek, pártok újbóli színpadra lépésével együtt párhuzamosan megnőtt a tömegek igénye a népakaratot valóban tükröző szabad választások megtartására, és a tüntetések okozta károk felszámolása mellett az új kormányoktól tényleges megoldást várnak a munkanélküliség kezelésére.
 
 
 
Felhasznált források:
Benke József: Az arab országok története I-II. Bp., Alexandra, 2002.
Csicsmann László: A Közel-Kelet demokratizálódásának esélyei a 21. században. In: Csicsmann László (szerk.): Iszlám és modernizáció a Közel-Keleten. Az államiság eltérő modelljei. Bp., Aula Kiadó, 2010.
Népszabadság, 2011. február 9.
Tüske László – N. Rózsa Erzsébet: „Jázmin forradalom” a Közel-Keleten, avagy egy új korszak kezdete? MKI-elemzések, 2011. http://www.kulugyiintezet.hu/MKI-elemz%C3%A9sek/No.%202.%20R%C3%B3zsa%20-%20T%C3%BCske.pdf

Algeria ends 19-year-old state of emergency http://www.bbc.co.uk/news/world-africa-12573659

Baumann Zsófia: Szegénység és fiatalság: az észak-afrikai válság okai http://kitekinto.hu/iszlam/2011/02/07/szegenyseg_es_fiatalsag_az_eszak-afrikai_valsag_okai/
Tunisia security forces shoot dead protester http://www.bbc.co.uk/news/world-africa-12076532
Tunisian Islamist leader Rachid Ghannouchi returns home http://www.bbc.co.uk/news/world-africa-12318824
TunisiaPrime Minister Mohammed Ghannouchi resigns over protestshttp://www.digitaljournal.com/article/304120#ixzz1GUz4Ogsn
 
 

Stratégiától stratégiáig. A 2009-es és 2012-es magyar katonai stratégia összehasonlító elemzése
(szerző: Csiki Tamás - Tálas Péter)
A grúz-orosz háború hatása a kelet-közép-európai biztonságfelfogásra
(szerző: Tálas Péter)
Konfliktusforrások és kiútkeresés Jemenben
(szerző: Prantner Zoltán)
Az új Nemzeti Katonai Stratégia a nemzetközi tapasztalatok tükrében
(szerző: Csiki Tamás)
Magyarország regionális érdekérvényesítési lehetőségei a Smart Defense koncepció keretében
(szerző: Budai Ádám)
NATO-NETto
A NATO védelmi minisztereinek brüsszeli találkozója
A NATO jelenleg komoly kihívásokkal néz szembe: az ukrán válság, a Közel-Kelet és Észak-Afrika instabilitása, az új afganisztáni művelet beindítása, valamint a csökkenő védelmi kiadások olyan próbatételeket jelentenek, amelyekre csak erős, egységes szövetségben adható megfelelő válasz. Február 5-én a NATO tagállamainak védelmi miniszterei ezen kihívások és a rájuk adható lehetséges válaszok megvitatására találkoztak Brüsszelben. Az eseményen a miniszterek döntöttek a tavaly szeptemberi walesi csúcstalálkozón elfogadott Készenléti Akcióterv megvalósításáról, ülésezett a NATO-Grúzia Tanács, sor került a Nukleáris Tervező Csoport ülésére, valamint kétoldalú találkozókra is. A találkozó legfontosabb eredményeként 2016-tól a NATO gyorsreagálású képessége 48-72 órán belül bevethető elemmel bővül. Emellett szintén kiemelkedő jelentőségű, hogy a szövetség állandó infrastruktúra kiépítésébe kezd a keleti tagállamok területén.

NATO-NETto Hírfigyelő - 2015. január
2015. január 1. fontos dátum volt a NATO számára, hiszen 2014 végén az afgán biztonsági erők Afganisztán egész területén átvették a biztonsági feladatok ellátását a szövetséges erőktől, ezzel pedig 13 év után végül lezárult az ISAF-misszió. Január elsejétől az új, Eltökélt Támogatás nevű kiképző és támogató művelet lesz majd az afgán erők segítségére. Mindemellett januárban két fontos esemény is történt, mely negatívan érintette az európai biztonsági környezet alakulását. Január 7-én két fegyveres férfi megtámadta a francia Charlie Hebdo szatirikus lap párizsi szerkesztőségét, 24-én pedig oroszbarát szeparatisták Grad rakétavetőkkel lőtték a délkelet-ukrajnai Mariupol lakónegyedeit. Az összesen 17 halálos áldozattal járó franciaországi terrorista akciók és a kelet-ukrajnai harcok kiújulása a NATO-val szemben álló kihívásokra is rávilágítottak.

15 Év - 15 Hang. Vélemények Magyarország 15 éves NATO-tagságának eredményeiről
2014-ben Magyarország számos évfordulót ünnepelhetett, többek között az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez történő csatlakozásunk 15. évfordulóját. Ebből az alkalomból az NKE Stratégiai Védelmi Kutatóközpontja azt kezdeményezte, hogy a kormányzati és nem-kormányzati, szakmai és civil szervezetek közvetítésével egykori és jelenlegi politikaformálók, valamint a döntések végrehajtásában fontos szerepet játszó személyek véleményét, a közösen elért eredményeket szélesebb körben is megismertesse 2014 folyamán. Így 2014 januárjától „15 Év – 15 Hang. Vélemények Magyarország 15 éves NATO-tagságának eredményeiről” elnevezéssel a magyar NATO-tagság eredményeinek nagyobb láthatóságot biztosító interjú-sorozatot készítünk. Célunk, hogy a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont, a Magyar Atlanti Tanács és az NKE Biztonságpolitikai Szakkollégiuma közösen minél szélesebb körben, kiemelten a fiatal generáció tagjaira koncentrálva növelje az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének, valamint a magyar céloknak, tapasztalatoknak, eredményeknek az ismertségét. A rövid interjúkat 15 ismert és elismert, a kül-, biztonság- és védelempolitika szakterületén egykor vagy jelenleg is szerepet vállaló szakemberrel készítjük el – melyek közül Ön most a tizenötödiket olvashatja, amit Csiki Tamás biztonságpolitikai szakértővel, az NKE Stratégiai Védelmi Kutatóközpont munkatársával készítettünk.

15 Év - 15 Hang. Vélemények Magyarország 15 éves NATO-tagságának eredményeiről
NATO Hírfigyelő - 2014. december
A NATO külügyminisztereinek brüsszeli találkozója - 2014. december 1-3.
15 Év - 15 Hang. Vélemények Magyarország 15 éves NATO-tagságának eredményeiről
NATO-NETto Hírfigyelő - 2014. november

Kiemelt cikkek
Nem hagyományos kihívások és kiberbiztonság - Interjú Iklódy Gáborral a NATO főtitkárának korábbi helyettesével
Az ENSZ Kongói Demokratikus Köztársaság Stabilizációs Missziójának (MONUSCO) bemutatása
A kanadai olajhomok kitermelése, mint az Amerikai Egyesült Államok energiadiverzifikációjának megoldása
Káosz vagy rend az Egyesült Királyságban? II. rész - A 2011-es Londoni zavargások eseményeinek értékelése és a jelen bevándorlás politika válsága
Káosz vagy rend az Egyesült Királyságban? I. rész - A 2011-es londoni zavargások elemzése és összehasonlítása más európai zavargásokkal
A NATO főtitkárának 2013. évi jelentése
Az Európai Tanács közös biztonság- és védelempolitikai csúcstalálkozójának háttere és eredményének értékelése
A NATO és a Smart Defence, a Smart Defence és Magyarország
Az Európai Unió bevándorláspolitikája
Európa, mint biztonságfogyasztó - Válságban az európai védelempolitika?


A biztonságpolitika.hu kiadója a Biztonságpolitikai Szakkollégium Egyesülete. © 2004-2019 minden jog fenntartva. Impresszum | Adatvédelem